Noé-rókák - Boldán Erika tollából
2011.08.12.

Két cica döbbenten figyeli, amint a szomszéd kennelben rókák és kutyák önfeledt játékba kezdenek. Kutya–róka barátság? Jó nézni, ahogy az ember által ellenségnek beállított állatok hancúroznak, finoman harapdálják egymást – eszük ágában sincs támadni, gonoszkodni. Hát igen. Így működik ez a Noé Állatotthonban, ahol számos róka mellett borzok is nevelkednek. A kutyák átruccannak látogatóba a vörös bundásokhoz egy kis délutáni partira, talán még ajándékot is visznek magukkal. Az otthon sima bőrű látogatói pedig a cicákkal együtt meglepve figyelik az eseményeket.





Hosszú út vezetett idáig, és a kezdet sem volt igazán könnyű. A kezdet, amikor az otthon gondozói, Zolival az élen, elhatározták, rókamenhelyet hoznak létre. Akkor talán sokan azt gondolhatták, milyen buta gondolat, hiszen a róka vadállat, minek neki menedék? Most, hogy már több mint másfél éve szervezetten működik a rókamentés, a kétkedők is megnyugodhatnak. Hiszen nemcsak nálunk, hanem egész Európában, de talán a világon is egyedülálló kezdeményezésről van szó. Hogy hogyan kerülnek ide a rókák? Állatbarát emberek (ilyenek is vannak) révén, akik ezzel megmentik őket felelőtlen személyek szenvedélyeitől. Ezek a rókák már bíznak bennünk… Pedig sokuknak rettenetes emlékeik lehetnek: anyjukat megölte az ember, rajtuk pedig vadászkutyákat gyakoroltattak, „kotorékoztattak”.



Megtépve, félholtan, fájó testtel kerültek megmentőikhez. Minden okuk meglenne, hogy féljenek, bizalmatlanok legyenek. De ők a hihetetlen stressz után talán már csak arra emlékeznek, hogy volt ember, aki segített rajtuk. Aki gyógyította, etette, simogatta, halk szóval bíztatta, akihez most is tartoznak.



A kerítés tövéből figyelem a bent lakók életét. Közben emlékeimben kutatok. Hogyan is volt? Amikor pár évvel ezelőtt megérkeztek az első mentett kis lakók az otthonba, talán egyikünk sem gondolta, hogy egyszer olyan helyük lesz, amely kísértetiesen hasonlít természetes otthonukhoz. Pedig az emberek összefogása, az anyagi és kézzelfogható segítség élhető helyet teremtett a kis csibészeknek. Van itt magasra épített házikó, bungaló, kotorék. Hely, amely biztonságot nyújt lakóinak, és a kerítés, amely távolságot tart az emberektől. Az itt békességben együtt élő rókák, borzok, mosómacik kedvükre válogathatnak a lakóhelyek között. Mára már mindegyikük megtalálta a saját fészkét. Emlékszem a napra, amikor elkészült a rókamenedék, és az addig ketrecekben élő állatok elfoglalhatták új helyüket. Ünnep volt ez embernek, állatnak egyaránt. És mert éppen karácsony volt – ajándék lett mindannyiunknak. A rókák kíváncsian szimatolva szaladgáltak körbe, bujkáltak a házakba, kotorékokba, örültek a hatalmas térnek. Mi, akik ott voltunk az avatáson, beszélgettünk, emlékeztünk a kezdetre, az élményekre valamelyik róka komával.



És azok, akik a mai napig csinosítják, szépítik – sőt, bővíteni szeretnék – a rókamenedéket, ápolják az állatokat? Ők valahogy nem értik (nem is érthetik), hogyan élhetnek olyan emberek, akik haszonszerzésből, gonoszságból, vagy akár sportból kínozzák, pusztítják őket. Hiszen a rókák születésüktől fogva kísértetiesen hasonlítanak barátainkra, a kutyákra. És ki ne dögönyözött volna még kiskutyát… Nézem a kerítésnél felém szaladó egyik vörös gombolyagot. Léptei puhák, hangtalanok, meleg, barna szemével kíváncsian néz rám. Vajon melyikük lehet? Rikács? Pogi? Tipli? Olyan egyformák. A három testvér egy gazdaságban született, anyjuk talán elpusztult, talán elhagyta őket. Mire az otthonba kerültek, a gyenge apróságokat már gyomorszondával kellett etetni. Mindig volt velük sima bőrű, aki szülőként bánt velük, simogatta, vakargatta, dédelgette őket.



A közben felnőtt állatok most itt kergetőznek előttem. Vidámak, életerősek. Ismerősként üdvözölnek, farkcsóválva rohannak egy érintésért, egy-egy jó falatért. Addig kedveskednek, amíg kézbe, ölbe nem kerülnek, majd nemes egyszerűséggel leülnek az ember vállára, orrukkal beletúrnak a hajába, kergetőznek a nyaka körül. Aki egy ilyen élményt kihagy, sokat veszít. (Mint ahogyan azt sem lehet kihagyni életünkből, hogy megnézzük a Vuk című rajzfilmet. Ezen a filmen kellene nevelkednie minden gyermeknek, és pár felnőttnek sem szabadna kihagyni. Ha már nincs lehetőségük hús-vér állattal találkozni, legalább a meséből tanuljanak állatszeretetet. Oktatófilmként vetíteném az iskolákban.)



Közben az egyik kis róka a kimerítő játék után eltűnik a vackában. Boldognak látszik. Itt biztonságban van, nem éri el sem a vadász keze, sem a kutya marcangoló fogai. Hát ezért sem lehet szabadon engedni az itt nevelt állatokat! Nem tud biztonságot nyújtani nekik a vadaspark, a nemzeti park, a természetvédelmi terület. Hiszen ezeken a helyeken sem tudják biztosítani gondtalan életüket. Ők már hozzánk szoktak az emberhez. Hozzánk, akik megszelídítettük őket, és akik felelősséggel tartozunk irántuk. Ők, a rókák, nem tudnak különbséget tenni jó és rossz ember között. Sokszor mi sem…

Boldán Erika

Megosztom a Facebookon

Vissza a cikkekhez