Álmos elment
2010.06.01.

Megyek hazafelé, vakon vezetek, a gondolataim máshol járnak. Az ablaktörlők ütemesen mozognak – „még az ég is Őt siratja” – gondolom és megint elfutják szememet a könnyek.

Álmos meghalt.



Győr mellől került hozzánk Álmos, nevével ellentétben kanca volt. Látszott rajta, milyen pompás állat lehetett hajdanán, de az évek és a csikók nyomokat hagytak a testén - ám még így is gyönyörű, formás, arányos, öreg kanca volt. Nagy fülei voltak, homlokán apró, kortól deresedő csillag. Koromfekete sörénye. Hatalmas, érzelmes, mogyoróbarna szemei, bennük a világ minden szomorúsága, mint a lovaknál mindig. Szerette, ha a marját vakarták és a világon a legjobban Láma G.-t utálta, a fene tudja miért, de kezdettől fogva utálta.

Savós patairhagyulladása volt, a röntgenfelvételek alapján nem az első az életében, és mi régóta küzdöttünk érte. De mindannyiunk közül Ő küzdött a legjobban - fegyelmezettsége, önuralma szinte felfoghatatlan volt. Egyik kezelése alkalmával mondta a gyógykovács és az állatorvos, hogy más lónál egy ugyanilyen beavatkozás alatt 5-10 bódító és érzéstelenítő injekció után is tombol az állat a fájdalomtól. Az Álmos nem. Ő csak állt, mint a cövek, uralkodott a fájdalmán, mert ezt kértük tőle, és Ő mindig megtette, amit kértünk tőle.

Pataproblémája és az ebből adódó kényszerű boxfogsága miatt kivételezett helyzetben volt, igyekeztünk mindenben a kedvébe járni. Mindig Ő kapta a legzöldebb, legillatosabb szénabálát, az adományba érkezett zöldségszállítmányokból a legszebb répákat és almákat. Megérdemelte, nemcsak a betegsége miatt, hanem mert ennyire nagyszívű, becsületes, őszinte, jólelkű lovat csak nagyon ritkán hordott a hátán a föld.

Fejemben képek vátják egymást, ahogy az ablaktörlők monoton egyhangúsággal söprik a szakadó esőt a szélvédőről.

Ahogy reggente vidáman kitekintett ránk a boxból, sörényébe még szénaszálak és forgács tapadva.

Ahogy vidám röhögéssel fogadta minden nap az abrakot, amiben a gyógyszereit kapta.

Ahogy élvezte a vakargatásokat, hiszen azok számára nem azt jelentették, hogy lepucoljuk, hanem úgy fogadta, mint egy masszázst.

Az illata, amely mindig a nyakán, a sörénye alatt volt a legintenzívebb. Száz közül is fel lehet ismerni Álmos illatát. Lehet, hogy be volt zárva a teste, de az illata mindig a tágas legelőkről, az általa nevelt kiscsikók játékosságáról, a balzsamos tavaszokról mesélt.

A lopott percek, amikor épp fekve pihent és mellé guggolva beletúrtam az üstökébe és Ő nem húzta félre soha a fejét.

Ahogy útálta a lótakarót, amikor a hevedereket összecsatoltuk a hasa alatt. Soha nem volt egy rossz mozdulata sem az ember felé, de mikor a takarót adtuk rá a téli estéken, mindig belénk csípett és annyira szigorú arcot vágott hozzá, hogy mi mindig piszkáltuk ezzel egy kicsit.

Ahogy a ritkán engedélyezett szabadságot élvezte a menhely előtti legelőn, bekötött lábbal, sántikálva, fakó szőrrel, de elégedetten harapta a tavaszi füvet és sunyított a lámára, mint régen.

És az utolsó nap. Ahogy fekszik és nem reagál ránk.

A szeme.

Volt már, amikor rosszabbul volt, de a szemében akkor is ott csillogott az akarat.

Most csak a fáradtság, a fájdalom. A kérés.

Az állatorvos, aki velünk együtt küzdött érte, most nem kínál opciókat. A javaslata egyértelmű, és bármennyire is szeretném az ellenkezőjét, megkérdőjelezhetetlen. Értem a szavait, de fejemben csak az dobol, hogy „Nem! Nem! Nem!” Álmos eddig még akkor is küzdött, amikor mi már feladtuk volna józan eszünkre hallgatva. Küzdött és igaza volt, mert mindig túljutott a kríziseken, lefogyva, megviselten, de túljutott rajtuk.

Kivéve most.

Állunk egymás mellett, nézzük az előttünk fekvő lovat. Próbálom nyelni a könnyeimet, hülye gondolat, de nem akarom, hogy lássa. Persze nem megy, sírva csatoljuk le róla a kötőféket, hisz oda, ahova Ő megy, nincs szükség kötőfékre. Utoljára nézek bele a mogyoróbarna, szomorú szemekbe, de nem látok tisztán a könnyeimtől.

Kétszeres adag altatót kellett kapnia, hihetetlenül erős szervezete van. Meggyógyulni túl gyenge, de meghalni túl erős. Tenyerem alatt súlyos szívdobbanások, aztán egyre gyorsabbak és egyre erőtlenebbek. Aztán vége.

Állunk egymás mellett, nézzük az előttünk fekvő testet, melyből már eltávozott a ló.

Kilépek az esőbe, vállamon az elárvult kötőfék. Vége van, de nem nyert értelmet az egész.

Vakon vezetek, siratja az ég is az öreg kancát, de az ablaktörlők sem tudják elsöpörni a képet: Álmost látom magam előtt, bár újra fiatal, lábát nem csúfítja el a fehér kötés, az üstöke alól kikandikáló csillag sem deres a kortól, de tudom, hogy Ő az. Megrázza a sörényét, nyakán látom a hatalmas izmok játékát, léptei ruganyosak, nagy kortyokban nyeli a levegőt. Tudom, hogy így van. Tudom, hogy Ő az. És tudom, hogy egyszer újra találkozni fogunk.

Megosztom a Facebookon

Vissza a cikkekhez