Carmen: Mi történt az elmúlt fél évben?
2011.11.02.

Bizonyára mindenki ismeri Carmen lovunk történetét. Eltörött a lábtöve és gazdái vágóhídra akarták küldeni, de állatorvosunk közbenjárásával hozzánk került. Egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy fog még valaha fájdalommentesen szaladgálni a ménesben, de mi azért vagyunk Noé, mert nem ismerünk lehetetlent.
Nem szabtunk meg időkorlátot, hogy meddig várunk a gyógyulására, ezt rá bíztuk. Azt gondoltuk, hogy ameddig nincsenek állandóan nagy fájdalmai, addig várunk és reménykedünk.



Amióta megérkezett hozzánk, csak az istállóban lehetett, mert szobafogságra volt ítélve, hogy rendesen összecsontosodjon a lába. Fájt is neki néha, többször volt olyan, hogy napokig/hetekig csak 3 lábon ugrálva volt hajlandó közlekedni, mert egy rossz lépés vagy hempergőzés következtében meghúzta a lábát. Ilyenkor fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt kapott. Aztán augusztusban arra lettünk figyelmesek, hogy egyre többet mászkál 4 lábon, „rodeózik” az istállójában, és rúgja Tescót és Tóth Ottót (jelzem ők 90%-ban ezt nagyon is megérdemelték). Állatorvosunk több alkalommal is kivezettette velünk az istállóból, hogy megnézzük betonon sétálni. Mikor már sokadjára nem mutatott sántaságot, engedélyt kaptunk, hogy minden nap sétáljon 5 percet. El sem hittük, hogy ennyi bezártság után ez lehetséges.



Eleinte nagyon óvatos volt, minden rossz lépés után hosszú percekig csak 3 lábon volt hajlandó ugrálni. Ő magának is rá kellett jönnie, hogy mit bír a lába, illetve elhinnie, hogy egy rossz lépéstől már nem lesz semmi baja sem. Aki látott minket akkoriban sétálni vele, biztosan láthatott olyan jelenetet, amikor Carmen a levegőben tartja a fájós lábát és mi minden rábeszélő képességünket latba vetve megpróbáltuk lerakatni vele, hogy rájöjjön: nem is fáj! Az 5 percből hamarosan 10, majd 15, 20 perc lett.



Volt pár hétnyi visszaesés, amikor megint nagyon sánta volt, és nem jöhetett ki az istállóból sem (ismét gyógyszert kellett kapnia). Aztán újra sétáltunk vele végül napi 2x20 percet.



Carmen egyre vidámabb lett az istállóban. Egy szerencsétlen Tescónak célzott rúgással Nikit is sikerült rendesen combon rúgnia, aminek nyoma még 2 hét múlva is látszott, de szerencsére nem történ semmi komolyabb.

Közben már szeptember lett, és Carmen viselkedése kezdett egyre veszélyesebb lenni. Eljött az a pont, amikor rájött, hogy neki NEM FÁJ A LÁBA! Képzeljetek el egy több mint 500kg-os lovat, akivel egy ember fel-le sétálgat, a köztük lévő kapcsolatot pedig csak egy kötőfék és egy madzag biztosítja. Ha ez megvan, akkor képzeljétek el, hogy ez az 500 kiló megijed valamitől, és 4 lábon szökkenve, ugrálva, toporogva elindul, ügyet sem vetve arra, hogy valaki ott lobog a madzag végén… Na, hát ez a valaki voltam én. És Carmen egyre cifrábbakat adott elő. Volt ott helyben vágtázás, piaffe (helyben ügetés), gazellaszökellés, féloldalazás… stb. minden, amit egy egészséges ló szokott előadni, mondjuk a ménesben.

Igenám, de Carmennek igazából nem is hajlik az egyik lába, néhány hónapja még nyomorék volt… stb. Az utolsó mutatványa az volt, amikor bent az istállóban megharagudott szomszédjára, Topázra és lazán bemutatott egy kézen állós rúgást, ami „szerencsére” Topáz feje fölött ért célba. Eközben ugye a 2 első lábán volt a testsúlya, (amiből, mint tudjuk az egyik nyomorék) és kb. 2 méter magasan a két hátsó lába.

Ekkor döntöttük el, hogy a séta már kevés, Carmennek karámba kell mennie! Na, itt jött a FEJTÖRÉS. Nekünk nincs biztonságos karámunk, főleg nem kisméretű amilyet állatorvosunk javasolt. Hát akkor építsünk egyet! :)

Itt kezdődött a nehezebb része a dolognak… Faanyagot találtunk a menhelyen, már csak kellett valaki, aki megépíti. Szerencsére Facebook felhívásunkra több önkéntes is jelezte, hogy segítene. Volt, aki az oszlopok gödrét ásta ki, volt, aki a mérésben segített, és volt, aki vágott, fúrt, csavarozott… Végül a lelkes csapat még az összegyűlt trágyát is összeszedte a területről, nehogy Carmen ezen megcsússzon. Tehát megint kiderült, hogy a Noés csapat mennyire segítőkész. Ráadásként Zolitól még láncokat is kaptunk a karám alsó részére illetve a kapuhoz. Ezúton is szeretném megköszönni a Fiúknak a segítséget! Nélkületek nem ment volna!



A karám elkészülte pont szombatra esett, amikor túl nagy a nyüzsgés a menhelyen, így megvártuk a késő délutánt, hogy Carmen felfedezhesse új karámját. Na, ez volt az a pillanat, amit egyikőnk sem akart igazából látni. Pontosabban akartuk Carment karámban látni, de nagyon féltünk, hogy mit kezd majd a hirtelen jött szabadságával. Hát… félelmünk alaptalannak bizonyult. Carmen konkrétan lefagyott.



Meg sem mert mozdulni, pedig lelkes nézőközönség is volt.



Hiába csalogattuk, csettegtünk neki, egyszerűen nem volt hajlandó sétálni. Végül be kellett mennünk és körbe vezetgetni a karámban, hogy kicsit feloldódjon.





Mégis, ez volt az egyik legboldogabb pillanatunk. Carment olyannak látni, amilyen már hosszú hónapok óta nem lehetett: Szabadnak!



Elég valószínű, hogy lesznek még visszaesések, amikor elkezdi próbálgatni, hogy kint mit bír a lába, de reménykedünk, hogy innen már csak előre vezet az út. Carment már sohasem lehet majd lovagolni, de minden esélye megvan arra, hogy élete hátralévő részét a Noé ménesében élje le, boldogan.

És a végére még egy jó hír:
Néhány napja meglátogattuk Zsánert is ideiglenes befogadójánál. Szinte rá sem ismertünk, annyit változott ez alatt a rövid idő alatt. Kezd kikerekedni, jól érzi magát, gyerekek veszik körül és egész nap babusgatják. Végre megkapja azt a foglalkozást, amit valószínűleg egész eddigi életében nem kaphatott meg. Fotókat sajnos nem tudtunk készíteni, mert már sötétedett mire odaértünk. Legközelebbi látogatásunkkor ezt mindenképp bepótoljuk.
egy régebbi kép a kiscsávóról:



Juli

Megosztom a Facebookon

Vissza a cikkekhez