Rozvita elment
2011.06.23.

„Gyászos ez a dal, éppen engem hív
Minden múlt idő, már nem tudom, mit súg a szél
Érzem, itt a vég, nem is kezdeném
Jön a sötétség, rám hull, érzem én
Sérült harcos, háború volt, gyorsan véget ért
Már nem lesz több remény, maradok én
Hisz nincsen sok esély.

Gyászos ez a dal, minden mindegy már
Ha volna még kiút, az nem visz sehová
Sehol egy fénypont, félni kell, hogy elnyel majd az éj
Feladnám, elég, mi jöhet még?”

/Szilaj – Gyászos ez a dal/

Rozvita 1989-es születésű kisbéri félvér kanca volt. Gazdája családja súlyosan érintett volt a kolontári vörösiszap-katasztrófában, ezért került hozzánk 2010 októberében. Gazdája elmondta, hogy néhány napja Rozi tőgyét megcsípte egy kullancs, amitől az kissé bedagadt. Így kezdődött Rozi kálváriája...

Egy kullancscsípésnek hamar el kellett volna múlnia, de Rozi tőgye egyre csúnyábban nézett ki, így pár nap múlva kihívtuk állatorvosunknak. Nem tűnt komolynak a dolog, abban maradtunk, hogy a véres tejet naponta fejjük ki és kapjon a ló tőgyinfúziót. Sajnos semmilyen javulás nem mutatkozott, a gyulladáscsökkentőre, antibiotikumra sem javult. Az ultrahang, röntgen semmi elváltozást nem mutatott, sem ciszta, sem daganat nem volt látható. Teltek a hetek, hónapok, a ló tőgye egyre jobban beduzzadt, és véres tej helyett már gyakorlatilag színtiszta vért lehetett kifejni belőle. A mintavétel sem hozott semmilyen eredményt, holott két különböző mintát két különböző laboratórium vizsgált be - a tenyésztés során semmilyen baktériumot, kórokozót nem találtak, csak annyi derült ki, hogy ez egy steril gyulladás.

Állatorvosunk gyakorlatilag fél Európát végigkonzultálta, hogy ezt a torz laktációs folyamatot mi okozhatja - az általános vélemény az volt, hogy talán takarmány eredetű gond, egyfajta toxikus reakció, melynek megoldása, hogy a ló kapjon máshonnan származó szénát. Miután jeleztük, hogy ez megtörtént, hiszen a ló 200 kilométerrel arréb költözött és mi sem egy helyről szerezzük be a takarmányt, sajnos mindenki csak tanácstalanul megvonta a vállát, nem találkoztak még ilyen esettel.

Több nagyállat-klinikával is egyeztettünk Magyarországon és külföldön is, de a műtétet, azaz a tőgy csonkolását egyik sem vállalta a ló kora, illetve az probléma eredetének ismeretének hiányában.

Közben a ló tőgye egyre duzzadtabb, egyre amorfabb lett, ha túltelítődött vérrel, már spontán is ürült, emiatt Rozi két hátsó lába folyamatosan véres volt. Sőt, sajnos az egész tőgy egyetlen nagy tályoggá alakult, több helyen kifakadt, vér, illetve véres genny ürült belőle, melyet a komoly és megismételt antibiotikum-kúra sem tudott megállítani. Sajnos fájdalmai is lehettek, hiszen annak ellenére, hogy evett, egyre soványabb lett - igyekeztünk csillapítani a fájdalmát több-kevesebb sikerrel, voltak jobb és kevésbé jobb napjai - sajnos ahogy telt az idő, az utóbbi volt a jellemző.

A rengeteg gyógyszer sajnos mellékhatásként már a ló máját, gyomrát veszélyeztette (a leghatásosabb fájdalomcsillapító adása lovaknál sajnos súlyos gyomorfekély okozója lehet), hatásukat egyre kevésbé lehetett érezni. Rozvita egyre csak fogyott, egyre inkább kivonta magát a ménes életéből, kerülte az embereket. Ráadásul eljött a tavasz, a meleggel együtt pedig megérkeztek a legyek, melyek óhatatlanul beköpték volna Rozi tályogos tőgyét és állandóan véres lábát.

Döntetünk kellett... és ez volt a legnehezebb. Napokig mérlegeltünk, tanakodtunk, de mikor Rozi már harmadik napja egyáltalán nem csatlakozott a méneshez, csak félrevonulva, magányosan álldogált, kettesben a fájdalmával, rájöttünk, hogy Ő már döntött...

Mikor bizonyossá vált, hogy Rozit el kell altatni, mindenkit napokig lehangolt a hír. Mélabúsan, fejleszegetten kerestük a helyünket. Néhányan a balesetesben szipogtak párat, ejtettek néhány könnycseppet, néhányan az istállóban. Voltak, akiket csak úgy elragadtak az érzelmek, és lementek a legelőre megölelni Őt.

Mikor szombaton felvetődött a lehetőség, hogy Rozit átengedjük a szivárványhídon, senki sem akarta meghozni a végleges döntést, pedig mindannyian tudtuk, hogy neki így lesz a legjobb. Végül megtettük. Nagyon nehéz volt, de így volt helyes. Utolsó napjaiban mindenki elbúcsúzott tőle.

Elérkezett az altatás napja. Fáradtan (hisz egy szemhunyásnyit sem bírtunk aludni), szomorúan megérkezik az a pár önkéntes,aki úgy érezte ott kell lennie vele utolsó perceiben.

Reggel még utoljára répát adunk neki.

Az egész délelőtt arról szól, hogy visszafogjuk magunkat és ne sirassuk Rozit , hisz még él. 11 óra körül megérkezik az állatorvos. Elindulunk hát, hogy végső búcsút vegyünk tőle, és megszabadítsuk az oly nagy fájdalmaitól. Lementünk a legelőre, Rozvita kedvesen hagyta, hogy rátegyük kötőfékét, és elvezessük őt. Talán azért sem tiltakozott, mert tudta miért jöttünk, és ő már réges - rég feladta.
A legelő egyik sarkában megálltunk - nem szeretett egyedül lenni, nem akartuk, hogy az utolsó percekben egyedül legyen, a társai nélkül. Tudtuk, hogy a többi ló fel tudja dolgozni a történteket.

Rozi megkapta az első injekciót.

Mindeközben Karma a tibeti pap, aki a Noé az Életért Közöség szellemi vezetője, folyamatosan mellette van, és imádkozik érte. Egy kis vigaszt nyújtva nekünk is, hisz ha ő is ott van, még könnyebb elhinni, hogy Rozi nem hal meg igazán, csak elhagyja ezt a beteg testet.

Kerekes doktor beadja a második injekciót is.

Rozi a fölön fekszik, mi mellette vagyunk, simogatjuk, és közben próbáljuk visszatartani a feltörő sírást és a csalódottságot, hogy nem tudtunk egy ilyen csodás lovon segíteni, és most el kell őt engednünk. A doktor folyamatosan hallgatja, hogy ver egyre lassabban a mi drága lovunk szíve, és egyszer csak a hátunk mögött megcsendül egy kis csengettyű…és attól a pillanattól mi sem érezzük tenyerünk alatt a szívdobbanásokat, majd az orvos is jelez... Vége... Rozvita elment...

Mai napig nem tudjuk, hogy Karma hogyan érezte meg, hogy pont abban a pillanatban áll meg Rozi szíve, de megérezte, és mi örülünk hogy ott volt vele utolsó perceiben és segített neki úgy, ahogyan mi nem tudtunk volna.

Ajtony lovunk, akivel Rozi eltöltötte utolsó heteit a fenti legelőn, végignézte az egészet. Értetlenül áll a dolgok előtt és látszik rajta a veszteség. Mi még utoljára megsimogatjuk Rozit, és elindulunk könnyáztatta szemmel, letörten, veszteséggel teli.

Ekkor Ajtony odavezeti a már pokrócokkal letakart, szállításra váró Rozihoz cseppnyi , immár csak 3 tagot számláló ménesét is, és ők is végső búcsút vesznek tőle. Számunkra is iszonyú veszteség volt elveszíteni Rozit, de a legnagyobb veszteség talán Ajtonyt érte.

Miután ők is elbúcsúztak, Rozvitát elszállították, és hirtelen újra visszatértünk a valóságba. Az élet sajnos megy tovább, és el kell fogadnunk, hogy néha az élet kegyetlen és mi hiába küzdünk körmünk szakadtáig, vannak elvesztett csatáink.

Drága Rozi!
Azt kívánjuk légy boldog és erős az égi legelőkön. Ott már semmi sem fáj, mindenki egészséges. És kérjük, add át üdvözletünket régen elvesztett kedves lovainknak: Maidlennek, Kisgenyának és Álmosnak. Nagyon hiányoztok! Reméljük, most már vidáman nyargalásztok együtt.

Rozi 22 évet élt, ebből 1 évet a Noén.

Andi, Juli, Meggyes

Megosztom a Facebookon

Vissza a cikkekhez