Ica, egy boldog, gazdis kutya története
2007.02.09.

Már régóta vágytam egy saját kutyára, de ez csak 2006 elején vált lehetségessé. Több menhelyen nézegettem, s először a Minimenhelyről tetszett meg egy kutyus, de őt végül más kapta meg.

Kijárogattam közben a Noéra, sétáltattam jó néhány kutyát, a választásban pedig Piroska segítségét kértem. Előadtam neki óhajaimat, persze fullextrás legyen: kislány, nem kölyök, ne túl kicsi, rövidszőrű, nyugis, akit egész napra otthon lehet hagyni, csendes, no és macskabarát.

Ő kis gondolkodás után azt mondta, akkor Ica. Nézegettem, melyik lehet is az, az egyik belső kennelben volt, és hát ő nem az a típus, aki minden látogatóhoz csak úgy odarohangat. Ekkor, mintha már sejtene valamit, felpattant az ól tetejére megmutatni magát…Piroska meg csak nézett, hogy évek óta itt van ez a kutya, de az ól tetején még nem látta. Innentől kezdve higgyem el, hogy nyugodt. :)

Elvittük sétálni, s a kisasszony elég tartózkodóan viselkedett: én aggódtam, hátha nem mi vagyunk egymásnak az igaziak, de a Páromnak nagyon tetszett. Meglátogattuk még néhányszor, s ő már jött a kerítéshez - persze az ő kis tartózkodó módján - üdvözölni minket. Aztán eljött a január, s miután tisztáztuk, hogy a miénk lehet (egy másik támogatója is volt ui, aki tavasszal vitte volna el), megbeszéltük, hogy a következő hétvégén elhozhatom.

T.Kata a Miniről felajánlotta, hogy segít a szállításban. Amikor azonban felhívtam, kiderült, hogy szegénykém megsérült, összeverekedtek a kenneltársaival, és ő húzta a rövidebbet. Így várnunk kellett pár hetet, míg végre február negyedikén megkaphattam a kutyámat. Egy harapott lyukkal az oldalán, és egy tölcsérrel a fején. Cecil segített a szállításban, behajtogattuk az ebet tölcsérestül a Micra hátuljába, és indultunk is.

Rögtön egy kis gonddal indult a dolog, s néhány hétig hálát adtam a sorsnak, hogy csak az első emeleten lakom: ugyanis a kisasszony- ekkor már Liza - rettegett a lépcsőtől, úgyhogy kb. három hétig le-fel kellett cipelnem. Aki ismeri, azt sejtheti, hogy edzésnek egész jó volt, hisz nem egy pincsiméret: Aztán lassan rájött, hogy a lépcső tkp. vagy a sétához, vagy a vacsihoz vezető út egyik állomása. :)

Elég furán érezhette magát a lakásban: eddig jó kis tágas helye volt kint, most meg be van ide zárva, ráadásul a tölcsérrel mindent borít. Amerre ment, pakolhattam vissza mindent a helyére. Meg itt van egy macsek is, aki a szemtelenség tetőfoka!

Szép lassan összeszoktunk, lassan rájött, ha elmegyek, vissza is jövök, s nem kell kétségbeesni. Kb. másfél hónap alatt engedett fel annyira, hogy elkezdett játszani. Az akkori kincs, a plüssmadár - azaz sokadik utóda - ma is favorit. :)

Viszem magammal hétvégén, ha hazamegyek a Balatonhoz. Az otthoni kutyalánnyal ma már jó barátnők, elválaszthatatlanok, ha otthon töltünk pár napot. Ilyenkor a program mindig kirándulás. Utazni imád: mindegy, hogy busz, vonat, autó: fő, hogy jókat lehessen közben nézelődni. :)

Egy hónapja kutyasuliba is járunk: nem akarok belőle szuperengedelmes kutyát faragni, nem is olyan fiatal már, hogy vegzáljam, csak érezze jól magát, játsszon, futkározzon, mozogjon, közben meg csak ragad rá valami okosság is: Ma, ha hazaérek, már rég nem az egykori, tartózkodó kutyus fogad: majd felborít, mikor belépek az ajtón, és én alig várom, hogy hazaérjek, s aztán séta, játszás, vacsi, desszert, aztán pihenés, a cicával, Murcikával és Lizával az ölemben. :)

Azt hiszem, igazán egymásra találtunk, ő nekem a tökéletes kutyatárs, s én igyekszem, hogy tökéletes gazdája legyek. És a boldog pillanatokban sokszor eszembe jut Piroska, és a Minis lányok, akik nélkül ez nem valósulhatott volna meg...

Kriszta

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon