Noé Állatotthon Logo


1122


English English Deutsch Deutsch Etikus adománygyűjtő szervezet
Gazdikereső kutyák
Gazdikereső cicák
Egyéb gazdikeresők
Talált kutyák
Állandó lakóink
Gazdira találtak
Elhunytak
Lakossági hirdetések
Speciális programok
Macskamentés
MiniMenhely-program
Boxermentés
Bulldogmentés
Cane corso mentés
Csau-csau mentés
Rókamentés
Lómentés
Linda
Keverék kutya
(P)RÉMSÉG
Adomány
Önkéntesek
Támogató Klub
Feliratkozás hírlevelünkre:

Elolvastam az Adatvédelmi tájékoztatót

KeverékKutya Webshop

Etikus Szervezet
Főoldal Rólunk Elérhetőségek Segítség Örökbefogadás Támogatók

 
 

Morzsa - Életem kutyája
2012.03.12.

Morzsi volt életem harmadik ideiglenese. Normál esetben, ha ideiglenesem van, vagy egy kutya közel kerül hozzám Noés berkeken belül, folyamatosan írom róla a cikkeket, és próbálom rá felhívni a figyelmet, hogy minél előbb gazdis lehessen. Jelen esetben, nem véletlen, hogy 90%-otoknak fogalma sincs, ki is volt Morzsi, hogyan nézett ki, mi a története és egyáltalán miről is van szó. Aki tudja mindezeket, az is csak azért, mert Noés, vagy, mert a jelenlegi gazdája. Kezdem ezért a legeslegelején, és a végére mindenki számára világossá válik, hogy miért írtam a fentieket.



Morzsa kicsit több mint egy éve érkezett a szomszédba, ahol egy idős bácsi él egyedül, és a családja úgy gondolta, kellene neki egy társ, egy pár hónapos magyar vizsla személyében. Morzsi és a bácsi azonban nem passzoltak. Morzsa még az átlag vizslánál is mozgékonyabb, de még egy kevésbé mozgékony darab is sok lett volna az úrnak. Decemberben családi okok miatt meg kellett tőle válnia, így került hozzám és így lett Noés gazdikereső.



Pár napon belül be is vittem a Noéra, kapott chipet, tettünk pár értelmetlen kísérletet arra, hogy készüljön róla normális kép, de mint említettem, teljesen értelmetlenül. Felvettük az adatbázisba, és felkerült a honlapra is.





Én pedig közben elkezdtem kötődni hozzá. Korábban a vizsla nem tartozott különösebben a kedvenceim közé, igazából úgy hidegen hagyott a fajta. Morzsa azonban igazi egyéniség, és mikor szépen lassan kibontakozott, megmutatta nekem, milyen is a világ legeslegcsodálatosabb kutyafajtája. Imádtam, hogy okos, szeleburdi, hogy olyan kis bambán néz, hogy a vonaton beszélget az emberekkel, hogy lefekvéseit mindig hatalmas sóhajok és nyögések kísérik és minden egyéb tulajdonságát. (Na, jó, mikor egyik éjjel kimentem vízért, és visszafelé azt hallottam hogy valami folyik, és felkapcsolva a villanyt, őt láttam, fekve, MOSOLYOGVA az ágyamon, épp maga aláhugyozni, akkor úgy gondoltam, ő a sátán kutyája.)



Karácsonykor itthon hagytam 1,5 napra, és a második nap este, mikor hazajöttem, kiderült, hogy nem eszik, nem iszik, hasmenése van és hányt is. Másnap rohanás a dokihoz, ahol kiderül, hogy összeszedett valahol egy jó kis bélhurutot, és hogy férgei is vannak. 2 hétig kezelték, közben Ő felköltözött hozzám, és lakáskutya lett. 2 nap alatt teljesen szobatisztává vált, én pedig iszonyatosan büszke voltam az én kicsi vizslámra.







Még Szilveszterkor is fent volt, és hát….nem izgulta túl a durrogtatásokat.



Majd pár napon belül, többször is nekiment a saját kutyámnak….Nem ő kezdte ugyan, mert ez a kis dinka félt tőle, teljesen alaptalanul, és rámordult, de a szüleim nem vállalták, hogy figyelnek a két kutyára, nekem pedig kezdődött a fősuli, és Morzsa már teljesen egészséges volt a dokik szerint, úgyhogy újra leköltözött.



Azt hittem összetöri lelkileg, de mintha észre sem vette volna a változást, én azonban igen. Persze ott is elvolt, jól érezte magát, de a lakásban imádott velem aludni, a közelemben lenni, követni mindenhová. Ekkor meghoztam szerintem életem eddigi legnehezebb döntését, és az ő érdekeit nézve, levetettem a neve mellől, hogy Van Gazdijelölt. Ekkor már előre rettegtem. Mindig, ha vele voltam, sétáltunk, játszottunk, az járt a fejemben, hogy meg vannak számlálva a vele töltött napjaim. Valójában ennek egy nagyon vidám cikknek kellene lennie, de sajnos nem tudom kihagyni ezeket a részeket, és őszintén szólva, nem is akarom. Sokan nem látják ezeket a dolgokat, nem tudják milyen érzés, mikor egy mentett kutya a szívünkhöz nő, és nem tartjuk meg, mert nem a saját lelkivilágunkkal törődünk, hanem a kutya jólétét nézzük, és ha valaki jobb helyet tud biztosítani számára, akkor ezt nem tagadhatjuk meg tőle. Így hát, elkezdődtek a telefonbeszélgetések, a lehetséges gazdi jelöltekkel. Morzsa számomra A KUTYA volt, így szigorú feltételekkel, mindent pontosítva, szinte kötekedve, keresve a negatívumot, beszélgettem a jelöltekkel.
Őszintén szólva, bárki dobálhat kővel ezért, de nálam megérzésszerűen működik a gazdikereső dolog. Talán emlékeztek még Ali – G – re. Az ő gazdijait is megérzés alapján választottam, és nagyon jó volt a megérzésem. A kis szaros saját fotelt kapott, kutyasuliba jár, és imádják.



Na de térjünk vissza Morzsihoz. A gazdijelöltek „elbuktak”. Egyikük sem felelt meg. Ezután kb. 2 hétig, senki sem jelentkezett, Morzsi kezdte magát nagyon jól érezni az udvaron is, én pedig azzal bíztattam magam, hogy végül is egész életében udvaron élt, jó neki ott is. Épp hazafelé tartottam az iskolából, és ezen elmélkedtem, mikor megcsörrent a telefonom. Furcsamód, nem kapott el az ismerős érzés, hogy jajj ismeretlen szám…és felvettem. Gazdijelölt…de még ekkor sem éreztem semmi negatívat. Beszélgettünk, elmesélte, hogy az utolsó kutyája már elég régen meghalt, de mostanáig tartott, mire feldolgozták a hiányát, és elkezdtek utódot keresni. Imádja a vizslákat, ért hozzájuk, és Morzsi a kiszemelt. Miközben beszélgettünk, és miután letettem a telefont, és megbeszéltük, hogy szombaton, a Noén megnézhetik, meglepve tapasztaltam, hogy egy beszélgetés után, azt éreztem, hogy igen, rábíznám Morzsát. Nem jutottak eszembe olyanok, mint az előző jelölteknél, hogy jajj elkóborol, beteg lesz, elütik, lelövik, beteg lesz, nem kezeltetik (ezeket nem azért gondoltam, mert a gazdijelöltek ezt sugallták, csupán az itt eltöltött egy évem alatt, ezzel mind találkoztam már, és akaratlanul jutottak ilyesmik eszembe.), sőt, elárasztott a nyugalom. Pénteken Morzsi átesett az ivartalanításon, majd eljött a szombat, és az első találkozó.



Jött apa, anya és egy csepp kislány. Bemutattam nekik Morzsit, odaadtam sétára, és amíg ők sétáltak, megint rámtört, hogy basszus elviszik, és megtelt könnyel a szemem. Végig figyeltem, hátha valamit rosszul csinálnak, valamibe hátha bele tudok kötni, és vártam a negatív érzéseket, de a fene egye meg, nem jöttek. Visszaértek, elbeszélgettem gazdiapuval, (továbbiakban András). Majd egy órán át beszélgettünk, közben még a kényszerem is elmúlt, hogy negatív érzéseim legyenek, és a beszélgetés végére úgy döntöttem, ők lesznek az igaziak.
Morzsi mindeközben már péntek óta fent lakott, szombaton még hogy fokozza az izgalmakat, meg is piszkálta a varratait, ezért kapott egy gallért. Azonban ő egy vizsla, aki kreatív, és lerágja magáról a bőr nyakörvet is.



(a kép közepén látható, mi maradt a majdnem ugyanilyen nyakörvből, mikor 1 órára magára hagytam…fogalmam sincs hogy oldotta meg)
Nem is értem, hogy gondoltam, hogy a gallérproblémát nem tudja megoldani….én naiv.



Másnapra hiányzott belőle 2 varrat, és a gallér sem volt éppen felismerhető formájú, így kapott egy nacit is, és napi 2 szer fertőtlenítettem a sebét, amit nem igazán díjazott.



De azért így is ragaszkodott hozzám, és mikor a nappaliban ültem, ő is kijött, és itt nem mehetett fel a kanapéra, a padló meg milyen kemény már,



így keresett magának egy pihe puha macskakosarat…



(konkrétan így aludt benne )



(majd megtalálta a nagyobb kutyakosarat és abban így)



(és a végső megoldás….nem, nem én húztam össze a két kosarat, az is az ő műve)
Azután megsajnáltam, és bementem a szobába, hogy felfeküdhessen az ágyra.





Közben a gazdik tűkön ülve várták, hogy hazavihessék, Morzsi azonban nem könnyítette meg a dolgukat. A naci és a gallér ellenére is majd 1,5 hét volt, míg beforrt annyira a sebe, hogy gazdihoz költözhessen. Mindenképpen hétvégén akarták elvinni, hogy barátkozhassanak vele, és ne kelljen első napjait egyedül töltenie. Így néhány napot még nálam töltött úgy is, hogy nem volt szüksége gallérra, és nacira. Azt hiszem, a következő képek bizonyítják, hogy egy vizsla mennyire okos, nem felejt, és bizony bosszút áll.









És persze azt is tudja, hogy elég szépen nézni, és nincsen harag.







Utolsó együtt töltött napjainkban együtt néztük a tv-t is.


És egymás mancsát fogva aludtunk el….




Majd eljött a szombat, és a gazdihoz költözés ideje. Kisétáltunk az állomásra, ahol közölte a pénztáros, hogy nem járnak a vonatok. Ez remek, még Isten sem akarja, hogy gazdához adjam…gyors telefon Andráséknak, hogy nem tudom felvinni Morzsát, a papírok és az oltásai a Noén, én meg itt. Felajánlották, hogy leautóznak érte cirka 40 km- et, közben még a Noéra is beugranak a papírokért. Mi közben vártuk őket, én pedig csak nagyokat nyeltem.



Megérkeztek, lementem, kinyílt a kocsi hátsó ajtaja és Panka hihetetlen nagy örömmel kiabálta, hogy Móójzsii. Megírtuk a papírokat, és jött a búcsú ideje. Morzsi minden további nélkül beült a kocsiba és elhelyezkedett a kislány mellett. Én még nyomtam a buksijára pár puszit, odaadtam neki a gumicsontot, amire annyira vigyázott, az egyetlen játékot, amit nem szedett szét, hogy legyen emléke tőlem. Én ekkor már meg sem próbáltam visszafojtani a könnyeim, értelmetlen próbálkozás lett volna. Andris és Judit megígérték, hogy látogathatom. Majd beszálltak, és elhajtottak.


Morzsa elment. Imádják, szuper helye lesz, jobb, mint nálam volt, de nagyon nehéz elengedni, és meghozni ezt a döntést. Ali-t szerettem, és kötődtem hozzá, de Morzsa más volt. Ő álmaim kutyája. És neki köszönhetően szerettem meg a vizslát, mint fajtát, és azóta is tart a vizslaszerelem.
Látogatás Morzsiéknál


Andris a Köki Terminálnál vesz fel, útközben megkérdezem, hogy van a gyerek, és elmeséli, hogy náluk sem kevésbé kártékony, mint nálam volt. Szétrágta a székpárnákat és egy rojtos szőnyeget is megkezdett. Most elkaphatna a félelem, hogy úristen pár hét, és visszahozzák, de tudom, hogy nem. Látom a gazdis képeket és hallom, hogy Panka mennyire imádja, és hogy ők is mennyire szeretik. Ehhez képest, nem számít pár szétrágott párna, vagy szőnyeg.



Erre a pofira meg amúgy sem lehet haragudni.


(Ohh…. majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy melegen ajánlom a cikket olyanok figyelmébe, akik kidobják a kutyát, vagy jobb esetben menhelyre viszik, mert jön a baba vagy, mert tönkretett valamit. )
Nos tehát, megérkezünk a ház elé, kiszállunk, és bemegyünk. Elképzelni sem tudom, hogy van – e annál kedvesebb, felemelőbb, szeretetteljesebb érzés, mint mikor életünk kutyája, annyira örül nekünk, hogy örömében összepisili magát. Mert ez történt. Morzsi izgalmában odacsurizott az ajtóba, a nyakamba vetette magát, összevissza nyalt, és hihetetlen extázisba esett, mikor megérkeztem. És én is hasonlóképp, csak én nem pisiltem be.
Majd mikor már kicsit lehiggadnak a kedélyek, beljebb megyünk, és akkor már Morzsi is kezd hasonlítani hétköznapi önmagára. Folyamatosan jön, csóvál, bújik, de közben már láthatóan ragaszkodik jelenlegi családjához is. Panka is folyamatosan puszilgatja, simizi.





Kimegyünk a kertbe, ahol Morzsa hozza nekem a labdáját, és vidáman rohan utána, mikor eldobom neki. Látszik rajta, hogy nagyon boldog, és már egy kicsit szedett is magára.



Beszélgetés közben kiderül, hogy Judit számára érezhető volt, hogy mennyire ragaszkodom ehhez a dinkához, és hogy mennyire szigorú voltam a követelményeket illetően. Ami azért is vicces, mert én ezt nem érzékeltem, sőt. Náluk nem is féltem attól, hogy nem lesz jó helye, de ezek után már értem, hogy 1-2 jelölt miért nem jelentkezett később. Bár én úgy gondolom, ha ez elrettenti őket, akkor nem is baj.
Visszatérve, teljesen bizonyossá vált, hogy Morzsának keresve sem találhattam volna jobb helyet. Az egész család imádja. Panka egyáltalán nem úgy nevelkedik, hogy félnie, tartania, vagy nagyon óvatosnak kellene lennie a kutyájával, sőt. Tudja, hogy figyelnie kell, és hogy hogy nyúljon hozzá, Morzsi pedig, szinte testvérként tekint rá.





Figyel rá, óvatos vele, finoman játszik vele is, és a többi látogatóba érkező kisgyerekkel is.







Együtt ünnepli velük a szülinapokat is.







(Azt hiszem ez a kép, mindent elmond)
Elmesélik, hogy a drága észrevette, hogy néha napközben is látszik a Hold, és képes azt bámulni percekig, a kertből.



Estig beszélgetünk, Morzsi már fáradt, alszik a kosarában, én pedig elindulok haza.



Nehéz itt hagyni. Látom, hogy mennyire boldog, szeretik, és jó helye van, sokan megirigyelnék, de még mindig hiányzik kicsit. Mindenesetre könnyebb így, hogy láttam hogyan él, hogy remek gazdái vannak, hogy a Pankát is úgy nevelik, hogy olyan legyen, mint a szülei, és hogy ő is mennyire imádja. Ezt bizonyítja a kérdése, amit még érkezésem előtt intézett édesanyjához: „De ugye a Mojzsit nem viszi magával?” . Persze, hogy nem, Morzsi otthon van már.





Én pedig beérem a lehetőséggel, hogy ha elutaznak, én vigyázhatok majd rá.



Ezért éri meg. Ezért van az, hogy azt mondtam Ali után és kezdetekben Morzsi után is, hogy nem kell ideiglenes, mert összetörök, mikor elviszik. Valóban, összetörtem Ali után pár hétre, Morzsi kicsit húzósabb, ő most is csal könnyeket a szemembe, és fog is sokáig, de mégis megéri. Látni, hogy megismer, örül nekem. Bevallom, volt olyan félelmem, hogy úgy látja majd a dolgot, hogy én is túladtam rajta, és elhagytam, de láthatóan nincs így, és ez a látogatás megnyugtatott. Jöhet a következő delikvens, akinek betehetem a popóját a tutiba.
Neked pedig, drága kiskutyám, köszönök mindent, és boldog gazdis életet!



Megosztom a Facebookon
 
     

Kapcsolódó cikkek:
További cikkek a témában