Ali G – avagy útikalauz kukásoknak
2011.11.01.

Ali G, alias, új nevén, Ropi történetét többen ismeritek, hisz megtalálása után írtam már róla egy cikket. Akkor még javában Gyomaendrődön nyaralt velünk, ma viszont már a gazdiknál tölti mindennapjait, így úgy éreztem, a történet másik felét is megosztom veletek, hisz egy újabb Happy Endről beszélünk.



Akik valamilyen véletlen folytán mégsem olvasták volna Ali történetét, azoknak röviden összegzem. Elmentünk mi Noésok, négyen, Gyomaendrődre nyaralni, és megérkezésünk utáni első napon, az utca végén álló szemetes konténereknél rátaláltunk Ali G-re, aki épp az aznapi ebédje után kutatott. Felkaptuk, dokit kerestünk, de nem találtunk, majd hazavittük. Két nap múlva felhoztuk a Noéra. Az elindulás pillanatában még az volt a terv, hogy ott is hagyjuk, de útközben valamilyen erők átvették felettem az uralmat, és meggyőztek, hogy nekem Alit haza kell hoznom, vállalva a kockázatot, hogy azzal a lendülettel, hogy megérkeztem, a szüleim ki is vágnak a házból. Bementünk a Noéra, kapott chippet, oltást, féreghajtót, majd indulás haza. Megérdeklődtem, hogy visszavihetem-e magammal majd Gyomára, mire az volt a válasz, hogy szegény olyan kis csúnyácska, vidd nyugodtan, nem hiszem, hogy kapkodnának majd érte. Hazahoztam, majd 3 nap múlva vissza is vittem magammal.



Nyaraltunk, jól éreztük magunkat, majd 10 nap múlva irány haza. Alig voltunk itthon egy hete, miután felkerültek róla a képek, történetek a netre, máris akadtak érdeklődők. Nem is egy. Tehát ennyit arról, hogy csúnyácska, úgysem kell senkinek. A történethez hozzátartozik, hogy Ali életem második ideiglenese volt. Az elsőt bebuktam, illetve nem én, hanem apukám, és Csufi azóta is a család tagja. Őszintén szólva, mikor megtaláltuk, azt mondtam, hogy nekem Ali nem kellene. Nem illik hozzám, legalábbis akkor még így gondoltam. Majd együtt éltem vele 1,5 – 2 hónapot, és úgy gondoltam, ő nagyon is hozzám való. Ő is ragaszkodott, szeretett, szó nélkül követett mindenhová, tehát jó kis páros lettünk volna. De nem én döntök, nem egyedül élek, illetve jelenleg anyagi megfontolásból sem tarthattam meg, így elhatároztam, hogy megteszem érte a legtöbbet, amit tehetek, megkeresem számára a legjobbakat, akit többet adhatnak neki, mint én.



Nos, a kitűzött célt teljesítettem. A lehetséges gazdijelöltek közül, végül Bálintot és Sárit választottam. Hogy miért? A legelső találkozáskor látszott, hogy imádják. Sárin különösen. És a mondat, ami végleg meggyőzött, az volt; „Jajj, nem élem bele magam, mert ha nem mi kapjuk, annyira nagy csalódás lesz.” Ők ketten csak Alit akarták, egyáltalán nem gondolkodtak el másik kutyán. Illetve véleményem szerint, Ali hozzájuk illett a legjobban. Furán hangzik, de „beleillett az összképbe.” Miután közöltem velük, hogy megkapják, hihetetlen örömujjongás volt a reakció. Alinak azonban még át kellett esnie az ivartalanításon, és hátra volt még egy oltása, így a jó hír átadása és Ali „átadása” között még eltelt 1,5-2 hét. Ez idő alatt is látogatták őt, sétáltak vele és ismerkedtek.



Elérkezett hát a gazdihoz költözés napja. Én már előző este könnyes búcsút vettem tőle, elmagyaráztam, hogy az új gazdiknál sem szabad kukázni, lopni és rágni, hogy nagyon szeretem, de nem maradhat itt, és hogy ők még nálam is jobban fogják szeretni. Aliban az volt a kedvencem, hogy úgy nézett, ha hozzá beszéltem, mintha értené amit mondok, már amikor akarta érteni. Például, mikor a papírjaimat nyúlta le éppen, akkor nem igazán akarta érteni, hogy hozd vissza, vagy tedd le, és hogy neee az fontos volt, ne rágd szééééét, nem kell rá sorminta, köszi. Tehát megbeszéltem vele, hogy el kell válnunk, de látjuk még egymást, csak ritkábban, és hogy neki jobb lesz így. (Igazából lehet, hogy magamat győzködtem annyira.) Azután eltöltöttük utolsó esténket együtt, ő a takaró alatt a mellkasomnál fekve, én öt átölelve, néha ráfeküdve.



Reggel korán indulás, összeszedjük Nikit is, hisz ő is Ali pótanyukája volt, és szeretett volna ott lenni az örökbeadásnál. Majd elindulunk tőle hárman, hogy visszafelé már csak ketten jöjjünk. Bekanyarodunk az utcába, ahová érkeznünk kell, és hívom is a gazdikat, hogy mindjárt érkezünk. Ők elénk jönnek, majd felkísérnek minket a lakásba. Szép nagy lakás, Ali, vagyis új nevén Ropi, nem fog helyhiány miatt szenvedni. Leülünk, beszélgetünk, Bálinttal kitöltjük a papírokat, míg Sári körbevezeti Nikit a lakásban. Fél füllel hallom, hogy mikor Ali fekhelyéhez érkeznek, nagy a meglepetés, mármint Niki részéről, de nem igazán koncentráltam oda. Mikor visszaérnek, nem mond semmit, én meg el is felejtem a dolgot. Készítünk pár képet, beszélgetünk, figyelmeztetjük őket, hogy az a kuka ott a konyha sarkában, nem lesz biztonságban, főleg tető nélkül, mert Ropi mégiscsak Ali, mire ők megígérik, hogy a honlap nap folyamán, vesznek egy fedeles kukát.





Papírok kitöltve, minden megbeszélve, képek elkészültek, indulhatunk. Mikor is, szóba jön újra az a bizonyos ágy. Itt már én is felettébb kíváncsi lettem, úgyhogy megkérdeztem, megnézhetném-e én is. Elindulunk a nappali felé, én kémlelem a földet, valamiféle kutyakosár, párna, fekhely után kutatva, mikor is megállunk, és Bálint közli, hogy itt van. Körbenézek, a földön sehol semmi. Felnézek, és látom, hogy egy fonott, nagyon kényelmesnek tűnő, pihe puha fotelra mutat. Hát cseppet elkerekedik a szemem, és hirtelen felindulásból kicsúszik a számon, hogy engem nem fogadtok örökbe? Nem fogadtak…
Ropi tehát, az alábbi képeken látható, pihe puha hatalmas fekhelyet tudhatja a magáénak, és ez csakis és kizárólag az övé.





Ha már ez is megvolt, akkor indulás. Az én szemeim már csillognak, mire magamra veszem a kabátom, már potyognak a könnyeim. Niki szintén hasonló szituációban van, úgyhogy próbáljuk rövidre fogni. Az újdonsült gazdik felajánlják, hogy elkísérnek minket egy darabon, de nem bírtuk volna elviselni, ha halljuk, hogy Alinak is fáj az elválás, és esetleg az utcán utánunk szökött volna, úgyhogy lemondunk erről a lehetőségről. Utolsó puszi a buksijára, utolsó ölelés, már mindketten zokogunk, Ropi csak néz, és mi kilépünk a lakásból, és ezzel az ő életéből is.



Néhány embernek fura lehet, miért nem egy vidám, felhőtlenül boldog cikk ez. Pedig az, csak nem tudom kihagyni azokat a momentumokat sem, amelyek nem annyira vidámak. Egy – egy védenc, főleg aki velünk él itthon, annyira az életünk részévé válik, hogy aztán nehéz elengedni. Nyilvánvalóan örülünk, hogy Ali G gazdira talált, annak pedig, hogy ilyen gazdikra, és hogy ebben mi segítettünk neki, főleg. Én személy szerint féltem attól a feladattól, hogy gazdit válasszak. Annyira sok rosszat hallottam már, annyira sok a negatív tapasztalat, és álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gazdikat fogok ki az első igazi ideiglenesem számára. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen helye van, ennyire szeretik, és örömmel olvasom az emaileket, amiket a gazdik küldenek, és a csatolt képek láttán még boldogabb vagyok. Idézet az egyik mailből: „Amúgy azóta is jól vagyunk, sőt remekül. Ropi egy játékos tündér. Rengeteget sétálunk minden nap, meg jön velünk ide-oda, labdázni is ügyesen tud. Szóval nagyon boldogok vagyunk vele, és szerintem ő is elégedett velünk. :)” és a képek:









Ali tehát, pár hét alatt, a mi segítségünkkel - Kati észrevette, feltette a kérdést, hogy felvegyük-e, Niki válaszolt, hogy persze, Feri megállt, én pedig nevelgettem mikor hazajöttünk - eljutott a szemeteskonténerektől, a pihe puha hatalmas fotelágyig. Legyen boldog, gazdis életed piciAliRopi.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon