Élünk és meghalunk
2010.09.29.

Hosszú évek óta segítek az árva kutyáknak. Szeretném kiírni magamból az érzéseimet, mert teljesen kétségbeesett vagyok. Az utóbbi időben egyre inkább felüti a fejét az a jelenség, amiről írni szeretnék.
És ez az ÖRÖKLÉS.

Örökölni az ember általában egy közeli hozzátartozója halála esetén szokott. Pénzt, lakást, házat és igen, sokszor az örökhagyó után élőlények is árván maradnak.

Olyanok, akik odáig szeretett, kényeztetett kedvencként éltek, egyik pillanatról, a másikra halálraítéltekké válnak, jobb esetben - örökbefogadott kutya esetében - „csak” ismét menhelyi kutyává.

És nekem senki ne mondja azt, hogy ilyen az élet. Mert nem lenne szabad, hogy ilyen legyen. Mi a NOÉ Állatotthonban és az összes Speciális programunkban: Boxer-, Bulldog-, Cane corso, Csau-csau, Schnauzermentés, valamint a Minimenhely részlegen nagyon gondosan igyekszünk örökbeadni mentett kutyáinkat.

Ilyen volt Kabala is, akit az Illatos útról mentettünk 2006-ban. A gazdimamija nagyon szimpatikus volt, egyedül élt, és kérdésemre, hogy mi lesz a kutyussal, ha netán kórházba kerül vagy bármi történne vele, a válasz egyértelműen az volt, hogy természetesen, akkor a fia vállalja őt.
Hát nem vállalta. 2010-ben a hölgy hirtelen megbetegedett és elhunyt. A fia első dolga az volt, hogy megszabadult tőle és az addig szeretett kanapékutyából egy menhelyi kutya lett ismét.


Vagy éppen itt van Mozaik. 3 éve fogadták tőlünk örökbe, ő is jön vissza ugyanezért.

És gondolná valaki, hogy ezért a kutyáért ki aggódott és ki nyomozta ki, hogy hova került vissza? A szomszéd. Ma hívott fel és ekkor derült ki a beszélgetésből, hogy az életben maradt feleség hazudott mindenkinek. A szomszédnak azt, hogy a kutya gazdához került, nekünk azt, hogy lakásba költözik (mondjuk szerintem ez nem indok arra, hogy egy kutyát visszaadjanak), egyébként meg szintén kertesházba költözött. És most a szomszéd aggódik a kutyáért, nem az özvegy. Szomorú.

Vagy itt volt egy neten olvasott hirdetés. Ennek a gyönyörű benji kutyusnak nagy valószínűséggel nem volt szerencséje. Nem menhelyről fogadták be, nem tudták kinek visszaadni, ezért ő valószínűleg már nem él.
„Továbbra is S.O.S megoldást keres ez a 10 év körüli kan kutyus, akinek a gazdája meghalt. A héten lejár a határidő és altatásra kerül.”


És nálunk otthon lakik Judy, egy boxer öreglány, aki 11 éves volt, amikor kórházba került a gazdija.


Az örökösök „természetesen” azonnal altatni akarták, így került hozzánk, és immáron 8 hónapja családunk teljes jogú tagja.

Természetesen? Tényleg ez a természetes ma az embereknek? Tényleg ennyire nem számít senkinek az, hogy ezeket a kutyákat a szeretteik szerették, óvták, dédelgették?

Az indokok meg egészen elképesztőek. Tévhit, hogy a nagyi vidéken, kertben tartott kutyája nem tudná megszokni a városi lakást, tévhit, hogy a kutyának egy kis lakás nem megfelelő, mert a kutya, a mi társunk, neki csak az a fontos, hogy egy ilyen nehéz időszakban ismerős emberek, a család legyen mellette, és ha már elveszítette az ő gazdáját, akkor legalább az otthonát ne veszítse el.

Amikor a mi nagymamink meghalt és Linda kutya árván maradt, az egész családnak természetes volt, hogy Linda kutya ezentúl velünk él tovább, hisz a mi édes nagymamánké volt. Hogyan is lettünk volna arra képesek, hogy kidobjuk, megölessük?
És amikor az édesapám meghalt, az én drága apukám? Akkor hogyan tudtam volna megtenni a szeretett kutyáival ezt?

Most, hogy ülök és próbálom magamból kiírni az elkeseredésemet, potyognak a könnyeim, mert nem értem.
Mi változott meg ebben a világban ennyire?
Mitől lettek ennyire hidegek, érzéketlenek a mai emberek?
Mit rontottunk el?

Talán még nem késő. Talán még változhat valami. Talán, akik elolvassák soraimat elgondolkoznak rajta. Talán, talán. Szeretném hinni.

J.Zsuzsa

Ui: Tudom, vannak kivételek, vannak olyan helyzetek, amikor ez nem megoldható, de ha csak annyi kutyánál kérnének az örökösök elhelyezésben segítséget, akkor ez a kis levélkém se született volna meg.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon