Gyakorlati napló egy önkéntesünk tollából I. rész
2010.02.09.

Féléves gyakorlatomat a Noé Állatotthonban töltöttem, ahogyan tettem azt a nyári gyakorlatomon is.
E szervezettel már több éve kapcsolatban állok, és mivel itt találhatóak olyan fajok, melyekkel diplomatémám szorosan összefügg, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy ismét ott töltsem gyakorlati időmet, illetve nem is találtam elérhető közelségben másik olyan helyet, ahol ezek a vadállatok (róka, sün, őz, vaddisznó) ily módon megfigyelhetőek lennének.



A Noé Állatotthon Alapítvány telephelye Budapest és Pécel között helyezkedik el, a főváros külterületén. Immáron 5 hektáros méretével Budapest legnagyobb állatotthonának számít, mely állatotthon ideiglenes vagy végleges elhelyezést biztosít közel hatszáz állatnak, köztük kutyáknak, macskáknak, lovaknak, rókáknak, kecskéknek, szarvasmarháknak, mosó-medvéknek, teknősöknek, nyulaknak, díszmadaraknak, házi szárnyasoknak - és még sok más állatnak.

A menhely 1992 óta segít a rászoruló állatokon. Az első évtizedben szinte kizárólag saját anyagi erőforrásból működött, hiszen alapítvánnyá csak 2000-ben alakult. Azóta is állami támogatás nélkül tartja fenn önmagát, ami nem tekinthető egyszerű feladatnak, hiszen - abból adódóan, hogy itt nincs altatás (kivéve természetesen a szenvedő menthetetleneket) - az állatorvosi költségek más állatotthonok hasonló jellegű kiadásainak a többszörösére rúgnak.

Az évi működéshez szükséges összeg meghaladja a 65 millió forintot, és ezen felüli kiadásnak számít mindennemű bővülés, szépülés, korszerűsítés.
Sajnos hazánkban nemigen van állatotthonok számára elérhető pályázati lehetőség, és ez is tovább nehezíti a helyzetet. A Nemzeti Civil Alapprogram működési pályázatán ugyan minden évben indulunk, de az itt elnyert összeg nagysága eltörpül az éves kiadásokhoz képest.

A menhelyet közel húsz évvel ezelőtt két állatbarát fiatal, Zoli és Hédi hozta létre.
Ők a 1990-es évek elején „megálmodtak egy olyan világot, ahol minden állatnak joga van az élethez és minden állat kaphat egy második esélyt, legyen az kidobott kutya vagy levesbe való kakas”.
Több évig tartott, míg annyi pénzt össze tudtak spórolni, hogy vegyenek egy telket, ami a mai állatotthonnak területileg csak töredéke volt. Erre a területre kezdték el befogadni a bajba jutott állatokat, de hamar kinőtték magukat, hiszen az emberek sorra vitték a talált vagy éppen megunt kedvenceket.
Hédi és Zoli közben sokszor nélkülöztek, eladták családi örökségeiket, kölcsönöket vettek fel, barátoknál, családtagoknál laktak, de az állatoknak mindig jutott ennivaló és orvosi ellátás. És ez napjainkban is így van, hiszen az utolsó családi ingatlant 2008 májusában adták el, hogy a menhely adósságait törleszteni tudják - azóta ők is fent laknak a menhelyen az állatokkal az egykori apró szociális helységben.
Azt mondják: nem bánják, csak az állatoknak jusson minden, ami kell.

Az alapítvány mottója, hogy minden élőlénynek joga van az élethez, ezért egyetlen állatot sem altatnak el, legyen az bár létszám fölötti, születési vagy szerzett testi hibás, öreg, élete végéig kezelésre, drága diétára szoruló vagy egyszerűen csak csúnyácska.

Mindenképpen szeretném hangsúlyozni, hogy az alapítványnak az eddig elért eredményeken túl rengeteg egyéb terve is van, ezek között szerepel új karantén-helyek kiépítése, egy korszerű macskaház, és nem utolsó sorban az egész terület akadálymentesítése, hiszen céljaik között fontos helyet kap a bármilyen fogyatékkal élő emberek segítése is, köztudott ugyanis, hogy az állatokkal való kapcsolat jelentősen segítheti őket a fejlődésben vagy az esetleges gyógyulásban.

Egyik legfontosabb célkitűzésük az oktatási szférában való részvétel és a társadalmi szemléletformálás elősegítése. Ennek érdekében 2004-től elindult az Állatvédelmi Oktató Program, melynek során rengeteg óvodás és iskolás csoportot fogadnak, illetve önkénteseik részt vesznek gyermekek és tanárok számára tartott előadásokon is.
Ennek a kisebb csoportnak szerencsére én is tagja lehetek. Számomra is fontos, hogy felnyissuk a szemét az embereknek bizonyos tévhitekkel kapcsolatban és megismertessük a gyerekekkel a felelős állattartást.
Önkéntesi pályafutásom alatt nagyon sok bántalmazással és elhanyagolással találkoztam, melyek nagy részét a tudatlanság okozta. Fontosnak tartom, hogy a jövő generációja felelőséggel éljen, és úgy gondolom, hogy az állatok védelmére szervezett oktatás szorosan összefügg a fenntartható fejlődés tudatosításában, hiszen ha meg tudjuk értetni a gyerekekkel, hogy a körülöttünk levő állatokkal és természettel hogyan bánjanak, akkor sokkal fogékonyabbak a környezeti elemek védelmére és a környezettudatos életre is.


Speciális programok

MiniMenhely-projekt
2004 tavaszán indult a Noé Állatotthon legnagyobb programja, mely hazánkban egyedülálló kezdeményezés. Célja a sintértelepekre került, altatásra ítélt állatok mentése, rehabilitációja és gazdához adása. A programról a www.minimenhely.hu oldalon lehet bővebben olvasni.

Fajtamentő csoportok
Laikusként nem gondoltam, hogy fajtatiszta kutyák mentésére is szükség van, de rá kellett döbbenjek, hogy ezek a kutyák sokszor hozzá nem értő emberekhez kerülnek, és ez komoly problémák forrása lehet. Itt megint ki kell térjek a tudatlanságra, hiszen a nem megfelelő fajtaválasztás következményekét vált szükségessé ezen kutyák mentése is, akiket az alapítvány oltva, ivartalanítva, chipezve ad olyan új gazdához, aki tisztában van az adott fajta igényeivel, mentalitásával és ennek tudatával bánik vele. A Noé Állatotthon Alapítvány végzi a boxer, a bulldog, a cane corso, a csau-csau és a schnauzer fajtamentést.

Rókamentés
2009 tavaszán indult útjára ez a program. Erre a projektre még részletesebben ki fogok térni, hiszen vizsgálataim alanyai rókák is voltak.

Lómentés
Magyarországon a lovak helyzete sem ideális. Az egyik legnagyobb gondot a lovasiskolák okozzák, hiszen tárgyként kezelik a lovakat, széthajszolják őket, és amikor már nem tudnak eleget letenni az asztalra nemes egyszerűséggel vágóhídon értékesítik őket.
Az Alapítványnál több ilyen leselejtezett állat is van, akik sok, keményen ledolgozott év után itt méltó öregkorukat élhetik.
Hasonló módon - szintén kevés kivételtől eltekintve - vágóhídra kerülnek a nem sikeres galopp- és ügetőlovak, a megunt hobbilovak, az átgondolatlan szaporításból született csikók, akik senkinek sem kellenek, és azok a lovak, akiket gazdájuk nem tud eladni.
A Noé Állatotthon egyre nagyobb figyelmet szeretne fordítani a bajban lévő lovak életkörülményeinek javítására. Magyarországon két lómenhely is működik. Őrbottyánban a Bottyán Equus Hungária Közhasznú Alapítvány és Lómenhely és a mátracserpusztai Zakuszka-tanya Alapítvány A Rászoruló Lovakért, de túl sok a bajban lévő, segítségre szoruló ló, mindkét - szívvel és lélekkel működtetett - menhely folyamatos teltházzal küzd. Ezzel a Noé sincs másként, hiszen 2 év alatt máris 12 lova van, és - terület híján - többre nem is nagyon van kapacitása.

Rágcsálómentés
Napjainkban a lovak és kutyák helyzeténél talán csak a rágcsálók helyzete a rosszabb.
A kisállat-kereskedésekben olcsón és nagyon könnyen hozzájuk lehet jutni, aminek sok hátránya van, hiszen az emberek leginkább azt tartják értéknek, amihez sok pénzért jutnak hozzá. Ráadásul a rágcsálókról sok tévhit is van a köztudatban, koszos, büdös, betegségeket terjesztő állatoknak vannak titulálva, ami ismételten a köztudatlanságra utal.
Jelenleg senki sem foglalkozik az utcára tett, feleslegessé vált, vagy állathoz sem méltó körülmények között tartott rágcsálók mentésével, gyógyításával és örökbe adásával.
A Noé Állatotthon Rágcsálómentő Csoportja 2009 őszén alakult, hogy megpróbálja betölteni ezt a hiányt az országban.

Témaválasztásom oka: öt évvel ezelőtt, amikor a továbbtanulásomról kellett döntenem, tudtam, mindenképpen természet-közeli dolgokkal, tudományokkal szeretnék foglakozni. Megtetszett az egyetem természetvédelem és tájökológia szakiránya, ezért már elsőévesként tudtam, merre szeretnék szakosodni.
Mindig is érdekelt a rehabilitáció, egy természeti katasztrófa vagy emberi behatás következtében amortizálódott, vagy teljesen megszűnt életközösség rehabilitációja. Kiváltképp közel állnak a szívemhez az állatok, ezért választottam diplomatémámnak a vadállatok rehabilitációját és esetleges visszatelepítésének lehetőségeit.
Témaválasztásomnak az a szépsége, ami a nehézsége, hiszen Magyarországon ezzel eddig nem nagyon foglalkoztak, kizárólag idegen nyelvű forrásanyagokat találtam, ebből adódik, hogy a vadállatokkal elvégzett kísérleteimnek tudományos alapja nincs, vagy az nem egy kiforrott módszer.

A Noé Állatotthon számomra ideális környezet volt az állatok tanulmányozására, hiszen teljesen közel kerülhettem hozzájuk, és - nagy szerencsémre - a menhely utóbbi pár éves ugrásszerű fejlődésében már részt tudtam venni, és a vadállatok ebben az időszakban kerültek be, így azok életét a kezdetektől nyomon tudtam követni.

Vizsgált állatok, és a velük való foglalkozás

Vaddisznó - SertePerte
Első alanyom egy vaddisznó, aki 2006-ban került be a menhelyre. Édes kis csíkos malac volt még akkor, aki árván maradt, és – zsenge kora miatt - nem maradt volna életben a természetben.
Elhelyezését illetően a gazdasági udvarban kapott helyet, ezen a részén a menhelynek sokféle állat megtalálható, laknak itt kutyák, macskák, szárnyasok, kecskék, stb. Tulajdonképpen úgy kell elképzelni, mint egy parasztudvart, ahol az állatok nincsenek különzárva. Serte itt nevelkedett. Érkezése után nem sokkal kiválasztott magának egy kutyát „pótmamának”. Érdekes volt megfigyelni, ahogy az a pici malac mindenhova követte Nyünyü nevű kutyust, aki beletörődött sorsába és mintaszülőként gondoskodott kis védencéről, szinte anyai ösztönöket véltem felfedezni az egyébként kan kutyában. Serte mindennap emberközelben volt, és kezdte átvenni Nyünyü gesztikulációit: játszott a többi kutyával, csóválta a farkát, ha örült….
Teljesen abszurd és mégis érdekes, szívet melengető érzés volt figyelni, ahogy felcseperedik.
Sertét kicsi gyerekek simogatták, kézből lehetett etetni, sőt még a kanálról is lenyalta a tejfölt. A gazdasági udvar látványossága volt, ahogy kereste az ember közelségét, barátkozott mindenkivel, fajra való tekintet nélkül.
Serte felnőtt, és igen szép, nagy vaddisznó vált belőle, még mindig kedves volt, de ekkor már problémát okozott hatalmas testsúlya, hiszen úgy megörült nekünk, hogy szinte felborított kedveskedésből. Sokáig semmi probléma nem volt vele a gazdasági udvarban, de két éves korától jelentkeztek a problémák. Azok a vadászok, akikkel beszéltem, azzal magyarázták, hogy az ivaréréssel függhet össze a viselkedésváltozás, bár a vaddisznók egy éves koruk előtt ivarzanak először, de Serte esetében ez csúszhatott, a nem természetes élőközösség és életkörülmények miatt.
Az idő múlásával egyre akaratosabb lett, bár emberekkel szemben nem mutatott agressziót, ha ételt látott a kezünkbe, akkor egyre durvábban lökdösött, a kutyákkal szemben pedig támadóan lépett fel, ha érezte az adott állaton, hogy gyengébb nála.
Mivel a gazdasági udvarban vannak elhelyezve az öreg kutyák, ezért úgy láttuk jónak, hogy Sertét átköltöztetjük, mielőtt baleset történne.
Így másfél éve Serte a szarvasmarhákkal lakik együtt. Itt nincs olyan intenzív ember kapcsolata, mint kint, ez viselkedésén is meglátszik, távolságtartóbb lett velünk, még mindig nem agresszív az emberekkel, de egyértelműen jobban hasonlít viselkedése fajtársaiéhoz, mint amikor csóválta a farkát.
Több hozzáértő emberrel beszéltem. Véleményem pedig az, hogy a vaddisznók probléma nélkül visszaengedhetőek természetes élőhelyükre, nyilván lépcsőzetes szoktatás után.


Őz - Margó
Margó egy őz, akit vidéken talált egy házaspár, az erdőben magára hagyva. Valószínűsíthetően az anyaállatot baleset érte.
Hazavitték, és cumisüvegből táplálva kezdték felnevelni, azonban néhány hónap múlva a házaspárnak panelházba kellett költöznie, így megkeresték az alapítványt és segítséget kértek Margó elhelyezésével kapcsolatban.
Az őz már evett magától, etetni nem kellett. Eleinte a környezetváltozás megviselte, zavart volt, nem találta a helyét.
Ő is a gazdasági udvarba került, de ezen belül egy elkerített helyre, hiszen a takarmányozására figyelni kell, nem eheti azokat a zöldségeket, amikkel kint etetünk, kizárólag szénát és vizet kap, illetve legelési lehetősége van.
Viselkedése eleinte nagyon távolságtartó volt, annak ellenére, hogy előtte mindennapi közvetlen kapcsolata volt emberekkel. Hónapok kellettek neki, hogy egyáltalán megérinthessem.
Sokszor a közelében tevékenykedtem, tudomást sem véve róla. Egy idő után elkezdett figyelni, és egyre érdeklődőbb volt, ma már hagyja, hogy simogassam, de a hirtelen mozdulattól elugrik, egészséges félelmét megőrizte. Ha embert lát maga körül, ugrásra készen várja a történést, figyelme egy pillanatra sem lankad. A kutyák közelségét teljesen megszokta, a madarakat zavarja az élelemtől.
Viselkedése sosem volt annyira természetellenes, mint Sertéé.
Alapvetően azt gondolom, hogy az őzek visszavadítása működhet, ha nincsenek ennyire ingergazdag környezetben. Ellenben, ami szinte teljesen kizárt, az az őzek kezelése, gyógyítása. Ezen kívül szállításuk is nagyon bonyolult, hiszen rendkívül könnyen sokkot kapnak.
Az állatotthonban több balesetet szenvedett őzzel találkoztam, sajnos mindegyikük megmentése kudarcba fulladt. Egy olyan állat, aki emberidegen környezetben nőtt fel, már nem viseli el az emberközelséget, ebből adódóan a kezelésekkel kiváltott stresszel nagyobb kárt okoztunk, mint hasznot, pedig próbáltuk őket csendes, nyugodt, félsötét helyen elhelyezni és még a szállítást is elkerültük azzal, hogy az állatorvost házhoz hívtuk.
Egy alkalommal egy lábtörött és fejsérülést szenvedett őzet hoztak. Orvosaink megállapították, hogy életének megmentésére egyetlen esély, ha a sérült lábat amputálják. Ilyen műtétre sehol nem volt eddig példa, nem volt előttünk kitaposott út. Végül Hédi és Zoli úgy döntöttek, próbáljuk meg, hátha hátralévő életét boldogan leélheti a menhelyen. Sok utánajárás után az orvosok nekiálltak a műtétnek. Orvosi szempontból a legkomolyabb problémát az okozta, hogy a kérődzők altatása nagyon kockázatos, mivel hiperérzékenyek a Xylazine-ra, ami az altatóanyag egyik összetevője. A műtét sikeresen lezajlott, az őz végül a fejet ért ütésbe halt bele, pedig nagyon kíváncsi lettem volna, hogyan boldogul három lábon.

Szarvas - Suzy
Suzy egy szarvastehén, aki Margóval együtt került az állatotthonba, hasonló az előéletük. Talán az egyik legmaradandóbb élmény számomra a két kérődző teljesen eltérő reakciója ugyanazokra az ingerekre.
Suzy szabadon van a gazdasági udvarban és imádja az embereket. Első perctől kezdve bátran és kíváncsian nyitott a nagyvilág felé.
Eleinte óvatos volt velem, de egy-két etetés után már szinte a „pofátlan” szó jellemezte leginkább a viselkedését. Volt rá példa, hogy a számból akarta kivenni az almát. Fenntartás nélkül tűri a simogatást, sőt élvezi is azt. Tavasszal, amikor beindul a vedlési időszak, a gyerekek szokták fésülgetni.
Vele kapcsolatban teljesen elképzelhetetlen a szabadon engedés! Ha tudomást sem veszünk róla, akkor is keresi az ember társaságát, és egyértelműen nem az éhség motiválja, amikor utánam jön, hiszen többször kísérleteztem vele, és volt, hogy el sem fogadta a kínált élelmet. A kutyák társaságát kifejezetten élvezi, játszik velük, egy nagy ellensége van a menhelyen, Tesco a póniló, akivel állandóan méregetik egymást, sőt néha elvakult kergetőzésbe kezdenek. Semmilyen veszélyt nem jelent sem emberre, sem állatra.
Szarvassal kapcsolatos tapasztalatokat még gyűjtenem kell, hiszen egyelőre csak a Suzyval végzett kísérletre támaszkodhatom.




Madarak
Egyértelműen ki merem jelenteni, hogy a madarakat a legkönnyebb rehabilitálni, nyilván itt is vannak faji eltérések, melyeket majd a szakdolgozatomban kívánok kifejteni, ebben segítséget a Hortobágyi Madárkórháztól fogok kérni.
Az alapítványnál találkoztam galambokkal, szarkákkal, varjakkal, hollókkal, ölyvekkel. Amennyiben sérülten kerültek be, a kezelésük nem okozott különösebb problémát, természetesen betartva azokat a módszereket és technikákat, melyek ajánlottak a minél kisseb stressz és a biztonságos kezelés eléréséhez.
A ragadozó madarak esetében nagy figyelmet kell fordítani a biztonságra, hiszen csőrükkel és hatalmas karmaikkal komoly sérüléseket tudnak okozni! Őket érdemes úgy megfogni, hogy közben szemüket letakarjuk, hiszen ezáltal nyugodtabbak.
A madarakról tudni érdemes, hogy stressz-érzékelésük fokozott, talán a kérődzőkhöz lehetne hasonlítani, ennek érdekében velük kapcsolatban is inkább házhoz hívjuk az állatorvosokat, ezzel is kivédve a szállítással együtt járó sokkhatást.
A műtétek az említettek alapján mérsékelten sikeresek, sajnos többnyire nem ébrednek fel az altatásból, mindezek ellenére sok madár életét sikerül megmenteni. És nagy részüket szabadon is tudjuk engedni. Tény azonban az is, hogy nagy részük „visszajáró vendég” a biztos reggeli reményében.
Azokat a madarakat, akik maradandó sérüléseket szenvedtek, például elveszítették egyik szárnyukat, azokat a menhelyen helyezzük el, erre a célra van több röpde, melyekben ezek az állatok végelgyengülésig „teljes” életet élhetnek. Ezt a témát lényegesen hosszabban szeretném kifejteni a szakdolgozatomban.

Sün
Állandóan bentlakó sün nincs a menhelyen, de nagyon sokkal találkoztam kint. Egy részük sérülten került be, például kutyatámadás áldozata lett, másrészük pedig fiatalon megárvult.
A sérültek kezelése általában problémamentesen sikeres volt, gyógyításuk nem okoz különösebb problémát, a felépülésüket követően szabadon engedtük őket.
Jobban féltem a fiatalként bekerült egyedek felnevelésétől. Sokszor az is nehezítette a dolgunkat, hogy - kor alapján - már elengedhető állatokat télen nem lehet kitenni, meg kell várni a tavaszt. Szerencsére nem volt gond az elengedésekkel még akkor sem, ha az adott egyed többször volt kézben vagy hónapokat töltött az alapítványnál.
Ösztöneik hibátlanok és hibátlanul működtek a szabadon-engedést követően. Nagy örömünkre szolgál, hogy védett állatok visszatelepítésében is részt tudunk venni.




Nyest
Nyestekkel kapcsolatban is vannak tapasztalataim szerencsére.
Leadtak a menhelyre négy fiatal nyestet, mondván egy „jóakarójuk” a Dunába akarta dobni őket egy bekötött szájú zacskóban.
Eleinte kézből etettem őket, teljesen szelídek, kedvesek voltak, mászkáltak a nyakamban, mintha én lettem volna az anyjuk. Aztán amikor már elérték az 5-6 hónapos kort, tudatosan távoltartottam magamat tőlük, hiszen a cél a szabadon engedés volt.
Két nagyobb és két kisebb volt, kettészakadtak, a nagyok elvadultak, önállósodtak, sőt egy idő után haraptak is, de a két kisebb, gyengébb nem akart elszakadni tőlem, ugyanúgy várták az ételt, abszolút nem találták fel magukat. Ezért az a döntés született, hogy a két kicsi marad a menhely lakója, mivel valószínűsíthetően nem állnák meg helyüket a szabadban önállóan.
Őket a mai napig is én etetem és ezt a mai napig el is várják, pedig már elmúltak egy évesek.

Borz
Sérült borz is érkezett az alapítványhoz.
Igencsak meglepett ez az állat! Sokat hallottam és olvastam róla, de nem gondoltam volna, hogy ennyire vehemens viselkedésű vadállat. Be kell vallanom, hogy a velük való foglalkozást korlátozta a félelmem. Talán nincs még egy ilyen állat, melytől ennyire tartanék. Támadásuk ijesztő és bosszúálló, nem elégszenek meg vele, ha az ellenfél meghátrál, ők újra kitámadnak.
Rövid és felületes tapasztalataim alapján nem igazán tudom elképzelni, hogy egy borz ne maradna életben a természetben, még akkor is ha előtte emberek gondozták. Persze lehet, hogy teljesen más lett volna, ha fiatal egyeddel próbálkozom, remélem, lesz még rá lehetőségem.


/Hernádi Katalin, SZIE-MKK-KTI, 2010/
folyt.köv.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon