A ráckevei rémálom
2008.04.20.

"Napok óta tudtuk, hogy segítségre szorultok, hogy meg kell benneteket menteni, mert a simabőrű ki fog lőni.
Sorsotok klasszikus - sajnos. Vemhes, öreg szuka, kicsit kopott, kicsit csúnya, hát mi legyen vele? Dobjuk ki! Ráckevén kóboroltatok hónapokig, a kölykeidet a bozótba szülted, törmelékből, lomból és gazból vetettél ágyat újszülöttjeidnek. A senki földjén a senki kutyái. Egy darabig etetett a környék, majd mikor nőttek a bébik és már kényelmetlenné vált a nyolc kutya etetése, elmaradtak a tálak, a kirakott ólak eltűntek, sehonnan nem jutott neked sem egy jó falat, sem egy jó szó, sem egy simogatás, ami ugye téged, mint kutyát, azért csak megilletne. Persze, te hűséges bolond !, továbbra is őrizted a téged cserbenhagyók kerítését és továbbra is felkerestél mindenkit - persze mindenhol süket fülekre találtál.
Mikor először voltunk nálad, nem tudtunk elhozni, mert egy idegen portán vertél tanyát, nagy titokban, a gaz leple alatt szabadítottuk ki a bezárt bébijeidet a fáskamrából. Ki tudja, miért záródtak be oda... Napok óta ott lehettek, mert amikor kiszabadultak, úgy estek neki az üres tálaknak, mint tót az anyjának. Akkor még nem néztetek ki olyan szörnyen, még volt rajtatok szőr, egy kis tartalék is talán. Megbeszéltük a szomszédokkal, etetnek benneteket, és amikor mindenki együtt van, elhelyezzük a kis családotokat valahol, egy biztonságos helyen. Utóbb derült ki, senki nem etetett már, hiába kértük. A kölykök eltünedezgettek, kit a lakosok vittek haza, kit megmérgeztek, ki csak úgy eltűnt... És te csak szorgalmasan őrizted a házat, a kétlábú álmát - a semmiért cserébe. Hát ilyenek vagytok ti... Kukáztál, csöveztél, túrtad a földet, hogy egy kis élelemhez juss, amiből a szervezeted persze azonnal tejet termelt a megmaradt két kis árvádnak.
Aztán jött a telefon, a hétvégén kilőnek benneteket, mert a kiserdőben zavarjátok a madarakat. Ez igen! Külön gratulálok! Ez aztán a megoldás! Vagdalkozni, fenyegetőzni, a lelkünket halálra sebezni, álmatlan éjszakákat szerezni, aztán félőrülten sakkozni, hová tegyünk benneteket, menhelyünk nincs, mindenki tele, otthon is lapjával a kutyák... Háromlábúak, balesetesek, féltüdejűek, fületlenek.... a barátaink. Mindegy, majd valami lesz. Onnan el!!! Reggel Ricsit várjuk, jöjjön segíteni, a tulaj állítólag goromba, nem baj, ha van ott még valaki. Szerencsére sehol senki, itt egy kutya, ott egy kutya, soványak, betegek, bolhásak, kullancsosak, fiatal kis bőrük már élősködőkkel küzd.... (Ki tudott volna kilőni benneteket, kis nyomorult szőrgombócok?! Vérzik a szívem...) A srácok felkapják a bébiket, én a mamát csalogatom, bizalmatlan, félős, jönne is, meg nem is. Lépésről lépésre haladunk, a fiúk a bébiket mutogatják: - Gyere, Lédi, okos Lédi, itt vannak a babáid! Gyere, okos, gyere! És Lédi jön, lassan, egyik szeme a bébiken, másik a láncon és rajtam. Nagy nehezen elérünk a kocsihoz, egy két, há', hórukk! A család a kocsin! Ricsi vakarózik, ő már pszichésen rühes... Végre egy vidám pillanat és végre nevetünk!
Megkezdődik a fejtörés. Oké, kutyák a kocsin, de akkor hová?! Aki ígérte, mégsem tudja vállani. Telefon ide, telefon oda, mindenki sajnálkozik, rázza a fejét, már előre hallom: Úúkatineharagudjtízhelyreötvenkutyámvan, ötvenhelyreszázhúsz, hatvanhelyrekétszáz... Általános állatvédelmi körkép Magyarországon, az Unióban, 2009-ben... Aztán megszületik a döntés: behazudjuk székes fővárosunk főfőfőgyepmesteri telepére. Magunkat nyugtatjuk, nem, ez már nem az hírhedt halálgyár, nem, már ott is ott vannak az állatvédők, legalább nyerünk 14 napot. Nem kellett volna odamennünk. Soha többet. Soha. Az udvaron rosszarcú "gazdik" ráncigálnak egy persze fajtatiszta német juhászt. A kutya nem akar menni, a pórázt sem ismeri, de csak rángatják, cibálják, a kutya már fuldoklik, dől belőle a hab... Mondom nekik: talán vegyétek fel. Ismeretlen hangok törnek elő az orkokból, és a szájukból fityegő bagó mellett csak annyit értek az egészből, hogy anyámmal van valami. Aztán előkerül egy lapattogzott körmölakkos maca, kitaposott gumipapucsban, állítólag ő helyi állatvédő. Okoskodik, nem ekkorák, ááá, ezek nincsenek háromhónaposak, áááá, ezek haldoklanak, áááá, ezt senki nem fogadja, be, áhá! Ja, hogy ott találtátok! Persze, tudok róla, napok óta üldözik, de senki nem tudta megfogni... Persze nem tudják, honnan is vannak valójában a kutyák... Szegény ostoba, csak hülyét csinált magából...
Majd előkerül egy horrorkellék. Fehér köpenye van, torzonborz ősz haj, isssszonyú testszag messziről, a kezében egy százéves patikai üveg, vattával bedugaszolva, benne egy százötvenéves üveg (!!!) fecskendő. A doktorúr megy dögözni... mondják az ottaniak. Nem akarom tudni, ez mit takar. Félszemmel odapillant a kutyáinkra, majd továbbmegy. Mi ácsorgunk, várakozunk a tűző napon, persze a helyi főállatvédőnek eszébe sem jut hozni egy tálat és egy kis vizet. Miért is vártam? Még jó, hogy nálunk minden volt. Kösz, de nekem ez az állatvédelem. Mondjuk az egyik gondozónak, hogy szükségünk lenne egy állatorvosi látleletre, mert meg szeretnénk tenni a feljelentést. A válasz: áááááááá, most olyat nem . Majd hétfőn... Mostmár igazán menni kéne innen, ég a talpunk alatt a talaj, az orkok meg egyre csak jönnek, mindenki piszok okos és hirtelen előkerül egy csomó szakértő...Aztán megszületik a diagnózis: a bébiket azonnal el kell altatni! Kis híjján a helyi főállatvédő amúgy is lepattogzott körmén csapódik a kocsi ajtaja, csikorogva hagyjuk el a ojjektumot, és soha, de soha többet, a környékre sem!!!!!
- Oké, Kattttt, de akkor hova? - teszi fel a költői kérdést Péter. Telefonok ide, oda, indulunk a Noéhoz, lesz, ami lesz, csak nem küldenek el, tudnak rólunk, már odaszólt a Ricsi, a Cerbi, na, meg a Jóisten. Átpöfögünk a városon.
Voltak vagy kétszázan, épp egy rendezvény zajlott, hírességek, kamerák, tévé , rádió, barátságos emberek, és állatok mindenütt! Kutyák, macskák, tehenek, lovak, mosómedvék.... mind mentettek. Ez Budapest legnagyobb állatotthona. Hirtelen látványosság lettünk, álltunk a felnyitott kocsival, mint a piaci kutyakereskedők, amíg fertőtlenítették a hirtelenjében felszabadított helyet. Körbevettek bennünket és szájtátva hallgatták a ráckevei rémálmot.
Lédi csak morgott és vicsorgott az új környezetre, nekünk már csóválta a szőrtelen, kopott, bőrbeteg farkát, de megijedt az új helyzettől, a rengeteg embertől és a bekíváncsiskodó kutyáktól. Védte a bébijeit, akik pedig kíváncsian szagolták az új világot, a hit, a remény és a szeretet világát. Ahol még nekik, a bőrbeteg, kilövésre ítélt, senkinek nem kellő, éhes, bizalmatlan, szomorú, reményvesztett nyomorultaknak is jutott hely.

bertakata
2009.04.18."

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon