Lencsilánytól és a gazdájától mindannyian tanulhatnánk!
2024.10.01.

Kedves Fatime!

Lencsilányt, aki nekünk Lencsike, Fülesbagoly, Kicsipicim, Vigyorina, Lencsi vagy Lencs ( ezt szigorúan mély hangon) négy éve fogadtuk örökbe.


Eredetileg két fajtatiszta, tenyésztőtől vásárolt kutyát szerettünk volna: párom egy pinchert, én egy boxert. Időközben lett 3 macskánk, így 2 kutya sok lett volna, de akkor már legyen mentett. Kolléganőm tanácsára mindenképpen fekete kutyát szerettem volna, mert ők esélytelenebbek.
Sokáig kerestem a legrászorultabbat, de sajnos a bőség zavarával küszködtem. Amikor megláttam Lencsikét, azt gondoltam, hogy ő lesz.

Párom meglátva először kiakadt: mentett ( ki tudja milyen a múltja, biztos meg fog harapni) és még beteg is. Két hónappal később tudtuk elhozni a kezelések és az oltások miatt. Azóta is retteg az állatorvosi rendelőktől és a víztől, a fürdéstől.


Töbször látogattuk, első gondozója azt mondta róla, hogy még "bocshogyélek" típus. A "még"- en volt a hangsúly, Lencsike egy izgága, drámatagozatos spanyol művésznő (= Lencsítá).
Bár mindketten kutyás családból jöttünk, 2 hónap alatt kezdett a fejünkre nőni. Először házhoz jövő tréner járt, később az ő iskolájába tanultunk több mint 1 évig. Minden évben elvégzünk egy tanfolyamat ( legutóbb szimatsuliban voltunk); kutyás rendezvényeken, kirándulásokon veszünk részt. Közös élményeket gyűjtünk.


Lencsike cuki, olyanok szerint is, akik egyébként nem szeretik vagy kifejezetten félnek a kutyáktól. Kajaféltő, labdafüggő. Kergeti a macskáinkat. Együtt alszanak, összepuszilkodnak, de kergeti őket. Amikor hazahoztuk, a cicák felcuccoltak az emeletre, sokáig laposkúszásban közlekedtek, majd minden évben egyikük felbátorodva leköltözött. Volt, hogy ültünk a nappaliban, néztünk egymásra, néztük a megelevenedett Tom es Jerry rajzfilmet és kínunkban röhögtünk.


Nem tud kutyákkal játszani. Embert, állatot őszinte érdeklődéssel fogad, de kötődése felületes. Egyik oktató szerint őrmester típus.
Azt gondolja minden parkolni készülő autóról, hogy csak miatta lassít és áll oda. Heves farokcsóválással drukkol nekik (kiskorában kétlábon állva nézte, erről már leszokott) és úgy kell elvonszolni onnan, hogy Lencsike ne égessél, nem ismerjük őket, menjünk tovább.


Gyönyörű, szerintem. Bár az egyik szomszéd megkérdezte, hogy ne haragudjak, de miyen fajta, mert olyan csúnya fajtatiszta kutyákat lát manapság. Nem sértődtem meg. Azon se amikor egy utcai gyakorlás során az egyik járókelő ugyanezt kérdezte és a válaszomra, hogy keverék, annyit mondott, hogy " pedig milyen okos".


Azt mondják kutyásként új dolgokat tanulsz magadról. Valóban, rájöttem, hogy tudok hangosan káromkodni, kiabálni az utcán, például, amikor gyanútlanul macskaszart bányászok ki a szájából. Mert mindent, szó szerint mindent megenne, kedvence a papírszebkendő és a teamécses, a macskaszart említettem? Három macskánk van. Nálunk például az egyik macskaalom a fürdőkádban van, oda biztos nem mászik be.
Új képességem megkülönböztetni és kiválasztani azt a pillanatot, amikor csak szaglászik vagy éppen már bekapja a földön heverő, számonra láthatatlan dolgot.


De tanított mást is: szeretetet, hálát, hogy velünk van. Imádjuk.
Nem volt könnyű, különösen az első év. Mindig irigykedve olvasom, aki azt írja, hogy minden tökéletes, mintha mindig velük élt volna, tökéletesen beilleszkedett stb.
Én sokszor éreztem, hogy nem vagyunk neki elég: elég jó gazdi, elég türelmes, elég aktív...tényleg jót tettem vele, hogy mi hoztuk el? Azt tudom, hogy próbálkozunk, erősen. Tudom, hogy voltak, vannak és valószínűleg lesznek tárgyi veszteségeink, mesterségesen telepített gödreink, elvetett kertrendezési terveink, bosszúságaink....


De amikor betettem a kocsiba és megígértem neki, hogy senki se fogja többé bántani, akkor felelősséget vállaltam érte, mindenért. Mert ő a mi kiskutyánk!
Kicsit hosszúra sikeredett. Nyugodtan publikálható bármelyik rész. Köszönöm, hogy leírhattam.


Szeretettel,
Petra

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon