Kerülő Mama, ma már Rozi

Kerülő Mama, ma már Rozi
2024.09.16.

Kedves Piroska és kedves Noé!

Pár hónapja volt 6 éve, hogy elhoztuk tőletek a mudinkat, akkor még Kerülő mamát, akit mi Rozinak
neveztünk el. Az első bejelentkezésünk óta nem írtam, pedig nagyon kalandos és eseménydús volt ez
a 6 évünk.

Nekem ő az első kutyám, és így utólag kicsit bátor dolognak tartom, hogy kiskorában bántalmazott mentett mudival kezdtem a kutyázást. Másrészt viszont nagyon örülök is, hogy így tettem, mert egy mentett, kihívásokkal járó kutya, a megható ragaszkodása mellett a legjobb iskola a kutyázáshoz és az
önismeretünk fejlesztéséhez. Sokkal többet tanultam ez alatt a 6 év alatt kutyákról, emberekről és magamról, mint ha valami unalmasan normális, mindenkivel barátságos, kötél idegzetű és nem nagy igényű kutyával indultam volna.

Azzal kezdtük, hogy a kiskori bántalmazása miatt a biztonság kedvéért mindenkit el kell terelni a látómezőnkből üvöltéssel, ha közelebb merészkedik, akkor belecsípünk, lehetőleg hátulról, amikor nem számít rá. A hozzánk kiérkező trénert (mert még nem tudott BKV-zni), lerohantuk és
beleharaptunk – szerencsére csak a bő nadrágszárába. Én ugyan „kutya-gyesre” mentem vele, hogy összeszokjunk és pár nap után elkezdhessem gyakorolni vele az elválást és újra találkozást, mert gondoltam, hogy kidobott kutyaként, ha már újra van otthona és családja, ez lesz a legnehezebb.
Hiába terveztem meg mindent aprólékosan (milyen vezényszót használok, hogyan mozgok, hogyan viselkedek, hogy növelem fokozatosan a terhelését), túlságosan okosnak bizonyult a feladathoz, úgyhogy csak egyszer tudtam kimenni a lakásból (az elsőnél még gyanútlan volt, de ezt a hibát többé
nem követte el �� ).

Építettem barikádot a bejárat elé – áttörte. Próbáltam gyorsabban elérni az ajtóig, mint egy mudi, nyilván reménytelen volt – az ajtót betámasztotta a hátával, a négy lábával kitámasztotta, és lehetetlen volt kinyitni. Sétálni hajnali 5-kor vittem, hogy kevés legyen a környezeti
inger, és ne üvöltsön végig, mint a sakál – de még én is instant halláskárosodást szenvedtem. Ha egy hógolyó felérepült, éktelen sikítozás lett, botos és rudas emberek esetén még nagy távolság mellett is éktelen hisztéria.
És végül oda jutottunk el, hogy megtanult nagyon szépen láb mellett sétálni húzás nélkül és csendben, ha nem akarják idegenek tapizni, akkor gond nélkül elsétál vagy utazik mellettük a járműveken, közömbösen elsétál a kerítés mögött tomboló kutyák mellett.

Amikor Lettországban kaptam munkát, és kiderült, hogy nem tudom semmilyen járművel magammal vinni, akkor vettem egy autót és megtanultam vezetni (mert miután elhoztuk tőletek, megígértem neki, hogy én leszek az utolsó gazdája), ő pedig szuper utas lett, és kiköltöztünk Rigába. *

Tengerjáró hajó fenekén is utaztunk, ahol az állatbarát kabinokban végig ugattak a többiek, ő pedig lefeküdt a pokrócára mellém és csak pihent reggelig. A korábbi hang- és tömegérzékenység után úgy utazott a stockholmi metrón, mint
aki mindig is ezt csinálta. Rengeteg trükköt, logikai feladatot, engedelmességi gyakorlatot tanultunk meg együtt, rally obedience-re és mantrailingre jártunk. Napi 3-4 órát sétáltunk és minden hétvégén kirándultunk a természetben. Minden sétán feladatoztunk, mindennel, ami az utunkba került
(villanyoszlopok, bicikliparkolók, lépcsők, fák).

Úgy tudtunk labdázni, hogy mellettem ült láb mellett,
amíg én szétdobáltam a labdákat vagy botokat, és vezényszóra ment csak értük, majd a kezembe tette mindegyiket. Legnagyobb hőstettünk, hogy egyszer sötétedés után az utcán kicsúszott a kezemből a póráz, ő meglátott egy macskát és utána rohant, és amikor épp kirohantak volna
takarásból az úttestre egy terepjáró elé, akkor sikerült elővennem azt a hangomat, amivel egy szóval meg tudtam állítani és le tudtam hívni a macskáról üldözés közben. A kiskori bántalmazás miatt sérült lábával pedig gyógytornáztunk, fizioterápiára és hidroterápiára jártunk, a Balti-tengerben úsztunk, supoztunk, és a mínusz 20 fokos tél miatt megtanult kutyasportcipőben járni – mondjuk birodalmi
lépegető stílusban, de haladtunk ��

Nagyon sokat köszönhetünk az Őrmezei és a Hajógyári kutyasuli, és a rigai oktatóinknak, hogy belőlem jobb gazdát próbáltak faragni, de a legtöbbet a muditól tanultam. Például, hogy nem kell minden szituba belemenni, hogy legalább tanulunk valamit belőle, hanem ha gáz, akkor el kell kerülni. Hogy nyugodtan sétálgathatok Rigában az orosz negyedben vagy éjszaka Budapesten, mert egy anyatigris testőr vigyáz rám. Hogy ne rágódjak a múlton, hogy mások milyen bántóan viselkedtek, ne szorongjak a jövőn, hanem a jelenre koncentráljak, hogy most együtt vagyunk és játszhatunk, mehetünk kalandok után vagy csak fekszünk a fűben és nézelődünk. Nagyon sok nehézségen átsegített a kedvessége, a gyengédsége, a bohóc idiótasága. A legjobb stresszoldó, miközben neki is sokat kellett segíteni, hogy ne ugorjon és üvöltsön minden hangra, mozdulatra, levélrezdülésre, hogy el tudjon pihenni nyilvános helyen emberek és kutyák mellett is.

A legnagyobb kihívás a lenyűgöző agya, hogy kétszer megmutatok neki valamit, és harmadszorra tökéletesen csinálja. És nem ismételgethetem vele a már megtanult feladatokat nagyon sokszor, mert jelzi, hogy új kihívás kell neki, amin megint agyalni kell. Ezért rengeteg tanfolyamot végeztem el, hogy megpróbáljak felfejlődni hozzá, és közben nagyon izgalmas volt felfedezni a személyiségét, hogy
hogyan old meg problémákat, mennyire kreatív, meddig tart a türelme. Nem tudom, ez a mudisága miatt van-e vagy mert egy évesen a kiskutyáival, megverve kidobták a mínusz 15 fokos hidegbe és meg kellett oldani, hogy életben maradjanak, mielőtt ti megmentettétek, és így elég kreatív lett. De a
fizikai fárasztás tényleg semmi ahhoz képest, hogy az agya lefárasztása mi munkát okozott nekem �� Már a lábaim körül a hátrafelé szlalomozást gyakoroltam vele, mert egyszerűen nem volt elég ötletem.
S

ajnos tavaly tavasszal kutyatámadás ért minket, kórházba került, miután egy neveletlen kutya a gerincébe harapott, és nem tudott járni. Azóta gyógyszereken él, mert kiderült, hogy genetikai eredetű gerincbetegsége van, de eddig a rendszeres orvosi vizsgálatokon nem derült ki. A kutyaharapás pedig meggyorsította sajnos a leépülése folyamatát. Így más kutyás sportot és a terelést már nem tudtuk kipróbálni, amikor visszaköltöztünk megint Budapestre, és az új trauma sajnos előhozta a régieket, ezért újra kellett tanulnunk, hogy a kukásautó vagy a rolleresek nem akarnak megölni minket, és a járókelőket sem esszük meg. A keresőkutyás tréninget folytatjuk, mert
ott nem kell ugrálni, szaladni, hirtelen fordulni, és gyakorolhatja, hogy idegen embereket megtalálni és odamenni hozzájuk jó buli. Már nagyon nehezen jár, sajnos a gyógyszerek mellett is gyorsan hanyatlik, de nagyon lelkes, amikor feladata van, egyből ugrik és csinálni akarja.

Nem tudom, mennyi időnk van még együtt, heteink vagy hónapjaink, de nagyon nagy élmény volt együtt tanulni és élni ezzel a csodás kiskutyával. Nagyon köszönöm, hogy megmentettétek és rám bíztátok. Valószínűleg a következő kutyát egy gondos tenyésztővel szeretném kiválasztani majd egy nagyon alaposan szűrt és egészséges alomból, mert nagyon nehéz feldolgoznom, hogy az energiabomba mudim egyszer csak csigatempóban tud csak elsétálni az utca végéig, és minden
feladat nagyon nehezére esik, ezért alig csinálhat valamit.

De mindenkinek nagyon javaslom, hogy kipróbálja az örökbefogadást, akár első kutyának is. Óriási élmény, ahogy egy összetört lélek újra bízni és nyitni tud az emberek és a világ felé, ahogy leteszi a szorongásait és a félelmeit, és a kedvedért még a gyűlölt dolgokat is lelkesen csinálja, például a mudimnak bemenni a vízbe �� Adott idő alatt sokkal többet lehet tanulni a kutyázásról, mint egy magabiztos, kiegyensúlyozott, jól szocializált, mindenkit szerető nyugis kiskutya mellett.

Köszönjük a munkátokat, hogy ezt a sok csodát együtt átélhettük a mudimmal!

Eszter és Rozi mudi
A beszámolónkat és a képeket nyugodtan használjátok fel, nem küldök fürdőruhásat :D

* - ezt én jelöltem ki - a szerk.- , mert szerettem volna, hogy ez a rövidke mondat eljusson nagyon nagyon sok emberhez

Megosztom a Facebookon