Egy meg nem tett feljelentés története
2006.02.14.

Most egy olyan esetet szeretnénk megosztani olvasóinkkal, amiről talán mondhatjuk, hogy szerencsés véget ért, mégis szomorúan gondolunk vissza rá, hiszen kis hazánkra annyira jellemző. Állatkínzáshoz hívtak ki bennünket tegnap Ilonatelepre a XVI. kerületbe. Igazi üdülőövezetről van szó, közel s távol sehol egy szomszéd, elhagyatott kis kertes házak.
Az egyik ház kertjében három kutya; körülöttük szűz hó, emberi lábnyom nem látszik. A kisebbik kutya láncon, a nagyobbik szabadon, a harmadik már meghalva fekszik a hóban.

A hó már régen leesett, az állatok előtt se víz, se ennivaló, így logikusnak látszik, hogy szegény kutya éhenhalt.
A szabadon lévő kutya láthatóan a tetemből táplálkozik már egy ideje (nagy bundája miatt nem látszik, hogy milyen kondícióban van); a másik ebet kívülről nem lehet látni a düledező deszkáktól, csak a lánccsörgés és a nyüszítése hallatszik.

A XVI. kerületi rendőrség szerencsére partner az ügyben; telefonhívásunkra azonnal a helyszínre küld két járőrt. A rendőrök segítségével a két kutya pillanatok alatt kiszabadul a bezárt kertből és hamarosan az autónkban landol. A nagyobbik a szállítórészbe ül, hiszen nagyon fél és legszívesebben kiszaladna a világból, a kisebbik a hátsó ülésen kuporodik össze - szegényke borzasztóan büdös, de úgy tűnik, pontosan tisztában van vele, hogy ez a kocsiban senkit sem zavar és láthatóan már azon mereng, hogy sorsa szerencsés fordulatot vesz és egy életre elfelejtheti a láncot.

Mivel mind a két kutya állapota kielégítőnek tűnik, abban maradunk a rendőrséggel, hogy mielőtt feljelentést teszünk, egy boncolás során kiderítjük, valóban éhen halhatott-e a harmadik kutya, hiszen az is elképzelhető, hogy nem is a házhoz tartozott, esetleg valaki bedobta a kerítésen és a nagyobbik eb végzett a betolakodóval. Lehet tehát, hogy nem is halálra éheztették, ahogy először gondoltuk.

Mivel a ház tulajdonosát sehogy sem sikerül elérni, sőt, szomszédok sincsenek, másnap visszamegyünk tovább nyomozni. Ekkor már találunk valakit, aki ismerős a környéken és elkalauzol minket a kutyák gazdájához.

A gazdi egy 90 év körüli nénike, aki több utcányira lakik a telektől. Szegény járni is alig bír, és szinte teljesen vak. Sírva meséli, hogy a telket az M0-ás miatt nemsokára kisajátítják és, hogy az idősebbik kutya, Viharka már egy hónapja meghalt végelgyengülésben, de nem tudta megmozdítani a tetemét és azt sem tudta, kihez forduljon segítségért.
Viharka egyébként befogadott kutya, akárcsak a másik kettő; amikor kicsi volt, még beszélni is tudott - a néninek mindig azt mondta: "Mama, mama".

Közben előkerül a szomszédasszony is, aki megerősíti, hogy a néni kétnaponta jár etetni a kutyákat, amióta a férje meghalt. Amikor utoljára nekiindult, útközben elesett a HÉV-síneken és összetörte magát, ezért néhány napja már nem tudja ellátni az állatokat, akiket az emeleti kis lakásba nem lehet felvinni.
Bizony, már nagy teher neki a mozgás, a cipekedés és már régóta szerette volna elrendezni a kutyusok sorsát, de nem tudta, kihez fordulhatna és honnan kérhetne segítséget; szinte már a telefont sem tudja megemelni. Előhozza az oltási könyveket és boldogan, könnyek között mond le a kutyákról; mivel már nem nagyon lát, a szomszédasszony és a tanúk írják alá a lemondási nyilatkozatot.

Hát így történt, hogy Cézár és Csibészke alapítványunk gondozásába került és így történt, hogy ezúttal nem tettünk feljelentést.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon