A legrégebbi lakó
2004.12.02.

1996 õszének egyik borongós reggelén az állatorvosnál sorakoztam, egy akkor talált, parvós kiskutyával. Az elõttem várakozó fiatalember kezében egy egészen kicsi, takaróba bugyolált barna gombóc pihent.

Kíváncsiságtól vezérelve megkérdeztem: mi a baj, vagy csak oltásra vár? A rövid válasz ennyi volt: Ja! Egy végleges oltásra!

Majd kibugyolálva a kiskutyát, girbe-gurba, nyomorék, bal mellsõ lábára mutatott: Ezt így nem lehet eladni!

Nem gondolkodtam sokat, máris megkértem, adja nekem a kutyát, csak egy hetet várjon, hogy a kis parvós, akivel az állatorvoshoz érkeztem, meggyógyuljon.

Így is történt. Egy hét múlva elmentünk Csámpásért, mint utólag kiderült, tenyésztõjéhez. Szegény kiskutya selejtnek született, talán beltenyészet miatt a szép egészségesnek látszó dobermann társai között, ezért akartak megválni tõle.

Mi azonban nem adtuk fel ilyen könnyen. Több állatorvoshoz is elvittük, õk azonban azt mondták, nem lesz semmi baj, legfeljebb kiállításra nem mehet. Mûteni sem érdemes, hiszen soha sem lesz egyenes a lába.

Hát így került Csámpás hozzánk, aki egészen 2004 november 22-ig viselte az "állatotthonunk legrégebbi lakója" címet.
Ekkor ugyanis a MiniMenhely-programunk és a németországi Dobermann Hilfe szervezet segítségével igazi családba került!

Amikor MiniMenhely-részlegünk két önkéntese jelezte, hogy felvették a kapcsolatot a német fajtamentõkkel és elvinnék dobermannjainkat, hevesen tiltakoztunk: Csámpást nem adjuk!
Azután szép lassan el kellett ismernünk, hiába visszük kirándulni vagy felvonulásokra, hiába mozoghat szabadon a menhely egész területén, hiába ragaszkodunk hozzá, Csámpás is igazi családot szeretne, ahol Õ az elsõ, nem csak egy sok száz védencünk közül.

A német szervezet képviselõje elmondta, hogy Csámpást egy család várja, akik fotók alapján õt választották új társnak.

A jéghideg novemberi reggelen három dobermannt vittünk a repülõtérre. Csámpást és Áfonyát, aki szintén állatotthonunk lakója volt és Jackót, a csömöri menhely lakóját. Amikor a gép felszállt, összeszorult a szívünk, mert tudtuk, talán soha többé nem láthatjuk viszont õket, csak fényképrõl.

Mégis úgy érezzük a döntés helyes volt, hiszen Csámpás nyolc évig, Áfonya három évig várta, hogy valaki hazavigye, de nem kellettek senkinek.

És most mégis igazi gazdihoz kerültek!

Hát ezért nem szabad soha feladni!

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon