A két gyagya kamasz okosodik
2018.03.29.

Dingó és Zsombor egy időben, december elején érkezett a pápai gyepmesteri telepről. Annyira különböztek egymástól, annyira mások voltak. Mikor először megláttam Dingót, összeszorult a gyomrom, szívszaggató szomorú szemeiben próbáltam a sorsát kutatni. Zsombor a szállító bokszból vészjósló morgással, csattogással jelezte, hogy az ő bizalmát bizony ki kell érdemelnem. Aztán nagyon rövid idő alatt kiderült, hogy mind ketten képesek nyitni az ember felé, megfelelő foglalkozással, játékkal egyenes út vezetett hatalmas szívükhöz. Ez annyira jól sikerült, hogy pár nap alatt „levakarhatatlan, puszi osztó, fejtetőn járó, szeretebombává avanzsált”, óriás bébikké fejlődtek. Karantén idejük letelte után készültünk az ivartalanításra. Próbáltam összelogisztikázni a szállítóbokszokat, de mivel az nem sikerült, hirtelen felindulásból beraktam őket az autóba, természetesen egy légtérbe. Végig a visszapillantó tükörben figyeltem az eseményeket, de szerencsére az első pillanattól egy hullámhosszon voltak, valami láthatatlan szál összekötötte őket. Egyértelmű volt, hogy a szergényi telepünkön közös kennelt kapnak.

Hihetetlen energiával játszottak, bohóckodtak, viszont ezzel halálra idegesítették az öreg Derick szomszédjukat. Mivel Rexi a hatalmas kifutójában egyedül maradt, egyértelművé vált, hogy a két kamasz beköltözik hozzá. Na nem mondom, hogy a beilleszkedés egyszerűen ment. Igaz, Rex még csak négy éves, de neki is sok volt a két kölyök temperamentuma. Próbálta velük felvenni a ritmust, több-kevesebb sikerrel.
Gondozói minden alkalommal izgatottan és vegyes érzelmekkel lépték át a kennel küszöbét. A két kis ördög azonnal a nyakukba ugrott és bármi volt a kezükben az százfelé hullott. Nem egy alkalommal az etető tál tartalma az arcukban landolt, aztán sok-sok puszival azt hitték mindent lehet meg nem történtté tenni…annyira cukik, olyan agylágyítósan cukik, de bűnrosszak! Ez így tovább nem mehet, megbeszéltük valamilyen úton-módon egy kicsit „butátlanítani” kellene őket. Mindannyiunk érdeke, hogy mielőbb gazdira találjanak, de annak feltétele, hogy némileg szocializáltak legyenek. Első lépésként bevezettük őket a közösségi sétába.

Az első alkalommal rengeteget „vonatoztunk”, de ők nagyon élvezték – halkan jegyzem meg, hogy mi is. :)
Aztán szép lassan megtanulták a póráz használatát, felvették az ember ritmusát. Élvezik a sétát, az új illatokat és ingereket és nem utolsó sorban néha még az is előfordul, hogy szót fogadnak.

Hihetetlen gyorsan fejlődik mindkettő mert rájöttek, hogy a gazdisodásnak vannak elvárásai.
Most már csak az igazi álomotthont kell megtalálni számukra ahol már a gazdi feladata lesz, hogy tovább vigye őket az „okosodási úton”.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon