Pokoli nehéz dolog ideiglenes befogadónak lenni...
2015.11.13.

Sokszor előfordul, hogy ami az egyik embernek kidobandó szemét, az a másiknak vágyott és féltett kincs. Számtalan példáját láthatjuk bolhapiacokon, lomtalanításnál, antikváriumokban. Nincs is ezzel semmi gond, hiszen különböző az ízlésünk, különböző tárgyakat tartunk értékesnek.

A gond ott kezdődik igazán, amikor ugyanez a séma élőlényekkel történik meg. Ez már baj, igazi nagy baj. Nekünk, Embereknek – és hangsúlyozottan használom a nagybetűt – lehet különböző az ízlésünk, de nem lenne szabad ennyire különböző értékrend, erkölcsi alapelvek mentén mozognunk.



Pepper egy szaporítógyár kidobott szemete. Kihasználták, majd kihajították. Hány ilyen van naponta, istenem! Egy Ember azt mondta, hogy álljunk csak meg, itt tévedés történt! Egy életről van szó, nem szemétről! Megmentette a nevesincs, sovány, borzasztóan elhanyagolt és végtelenül rettegő kiskutyát. Egész eddigi életében hulladékként bántak vele, szemétként kezelték. Hosszú az út, amely során egyszer majd elhiszi, hogy nem ilyen az Ember, hogy az Ember és a Kutya barátok, társak, családtagok és féltve őrzött, harmonikus kapcsolatban élhetnek együtt.

Egy mindentől rettegő kutya rehabilitációja türelmet, kitartást próbáló, csodálatos feladat. Én amúgy is elérzékenyülésre hajlamos vagyok, nyugodtan bevallhatom, hogy elpityeredtem Pepper minden egyes apró lépésénél, amit az Emberi világunkban tett. Az első farkcsóválás, ami nekem szólt. Az első simogatás, amit nem csak eltűrt, hanem élvezett is. Az első alkalom, amikor mert elszundikálni az ölemben.

Pórázon menni úgy tanultunk lépesről-lépésre, ahogy egy kisgyermeket tanít járni az ember. Egyik nap hanyatt dobta magát, és engedte, hogy a pocakját vakargassam. Aztán kicsit megcsipkedtem az orrát és jött az első, tétova kézcsócsálós játék.

Most már póráz nélkül is ügyesen sétálunk együtt, a mezőn egy ugribugri bakkecske. Állandóan játszana. Vigyorogva pakol, ellopkodja a papucsomat és a zoknimat. Bújik, hempereg, bohóckodik. Nem eltűri, hanem követeli a simogatást, a becézést. Elém áll, felveti a fejét és a világba tutulja, hogy élni jó, kutyának lenni jó!

Pepper hamarosan elindul egy új, végleges otthon reményében. Öt hónapot töltött velem és ő az az ideiglenes védenc, akit a legnehezebben engedek el. Ragaszkodik hozzám. Ragaszkodunk egymáshoz. Ismerjük egymást. Ő az én rókám és mellette én vagyok a Kis Herceg.

A kutyák csodálatos lények, szinte mindig képesek arra az újrakezdésre, amiről mi általában csak álmodozunk. Nekem viszont szintén újra kell kezdenem, hiszen olyan sokan vannak, akik ideiglenes befogadóra várnak, akiknek valamilyen szempontból rehabilitációra van szükségük. Mindegyiküket imádom és mindegyiküket megsiratom. Aztán boldog vagyok, amikor végre révbe érnek.

Pepper is elviszi magával a szívem egy darabját. A szokásosnál jóval nagyobb darabját. És csak azt kívánom, hogy hamarosan már annak örülhessek, hogy végleg révbe ért. Nem könnyű ideiglenes gazdinak lenni. Néha pedig pokoli nehéz. Drága Pepper, drága kisrókám, nagyon boldog gazdis életet kívánok!

*********************************
Drága Orsi,
tudjuk, hogy most darabokban a szíved és tudjuk, hogy Peppert csak azért engeded el, hogy lehetőséged legyen esélyt adni újabb és újabb hasonló nehéz sorsú rászorulónknak. Hogy még nagyon sok rettegő, kidobott "szemétből" válhasson féltett kincs!
Köszönjük, hogy vagy nekünk, a cicáinknak és a kutyáinknak! Szeretünk! És már ketten is "sorban állnak" akiknek darabokra tört kicsi lelke gyógyír lehet a Tiédre!

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon