5 éve ... vörösiszapkatasztrófára emlékezünk, egy kicsit másképp
1970.01.01.

Csodálatos napon vagyunk túl, nagyon-nagyon sok ember ünnepelte velünk ma az Állatok Világnapját. Hajnal egy pillanatunk nem volt, építettünk, pakoltunk, szerveztünk, beszélgettünk, szaladtunk ... minden tökéletes volt!
Most amikor hazaértünk, leültünk és van egy fél nyugodt perc akkor előjöttek az emlékek ... az emlékek, amelyek megváltoztatták mindannyiunk életét. Ezt a cikket eredetileg a vörösiszapkatasztófa 1 éves évfordulójára írtam 2011-ben ezen a napon. Nem írok újat, ma pont annyira aktuális, mint akkor ...

5 éve történt ...

Ma egy éve öntötte el Magyarországot a vörösiszap. Igen, nem véletlenül írtam Magyarországot, hiszen a tragédia, ha nem is fizikai valójában, de átgázolt az egész országon, át az emberek, állatok életén, szívén és lelkén.



Korábban ezt egy hagyományos megemlékező cikknek szántam, adatokkal, visszaemlékezésekkel, akkor és most történetekkel. De a mai nap magával ragadt teljesen és nem tudok szabadulni bizonyos érzésektől.

Mert milyen nap is ez a mai?

Ma egy éve történt, egy év telt el azóta, hogy megérkeztek az első hírek valamiről, amiről szinte senki nem tudta mit jelent. Átszakadt egy tároló és a vörösiszap elöntött három települést Ajka közvetlen szomszédságában. Emlékszem, a kérdések cikáztak a fejemben, ez olyan, mint az árvíz, mint egy mini cunami? Árvízben jók vagyunk sokszor segítettünk már árvíz, vagy belvíz miatt bajba jutott állatokon, embereken. De a híradások maró lúgról és soha nem látott pusztításról szóltak. Majd megérkeztek az első videók és képek, melyek minden szörnyű képzeletet felülmúltak. Azonnal szervezésbe fogtunk és amint lehetett a helyszínre siettünk, hiszen a hírekben emberáldozatokról bőven beszéltek, de az állatokról sehol nem hallottunk semmit. Amit ott tapasztaltunk, láttunk és éreztünk, azt nem tudom szavakba foglalni. És soha, soha nem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből. Most ahogy ezeket a szavakat írom, most is borsódzik a hátam, könnyek gyűlnek a szemembe és fájdalom facsarja a mellkasomat. Pedig éppen a híradót nézem és látom megnyílt a gyönyörű emlékpark és emlékhely, hivatalos, nagyon fontos emberek mikrofonban emlékeznek. Mondjuk arról nem sok szó esik, hogy mi lett a hihetetlen sok tárgyi adománnyal, hogy vajon az érintettek inkább emlékparkot, vagy inkább biztosabb jövőt szeretnének ... De mire emlékszünk mi és főként az állatok?



Mert milyen nap is ez a mai?

Ma van az Állatok Világnapja. Ma az állatokat ünnepeljük. Hétvégén felvonultunk és megemlékeztünk. Az Állatotthonban iskolás és óvodás csoportok adták a kilincset egymásnak. És mi is voltunk náluk több helyen is. Ma az állatokat ünnepeljük, mondom, ünnepeljük. De a szívem még mindig nehéz a korábban leírtak miatt. Pedig délután csillogó gyerekszemek mosolyogtak rám és olyan magasra nyújtották a kezüket kérdésemre, hogy miről szól ez a mai nap, hogy szinte elérték az osztályterem plafonját. Pedig vakkutyám hófehér bundáján nincs egy apró pici hely sem, amit ma ne simogatott volna gyerekkéz. Megszámolni sem tudom mennyi ölelést, simogatást kaptak védenceink, az állatok.






Mert milyen nap is ez a mai?

Ma kezdte tárgyalni az Országgyűlés az Állatvédelmi törvény és az ehhez kapcsolódó jogszabályok módosítását. Melynek leghíresebb, hírhedtebb pontja a helytelenül ebadónak, helyesen ebrendészeti hozzájárulásnak nevezett legújabb lakossági teher. Ezen túlmenően számtalan egyéb pontot is tartalmaz az Országgyűlés által tárgyalt csomag, többek között a veszélyes eb minősítést és a prémállatok kérdését. Mind súlyos komoly horderejű kérdések, melyek istenként döntenek sok száz állat élete felett. Erről is kérdeztek ma minket, kamerával és riporterrel vonultak fel a forgatócsoportok. Mit mondhatunk mi erre? Hogy félünk, hogy senki nem tudja megjósolni, mi lesz a következménye egy újabb bőr lehúzásának. Hogy amikor megkérdeztek minket civileket arról, hogy mi a véleményünk a csomagról napokig rágtuk át a témát, írtunk és beadványt készítettünk, maratoni egyeztetőtárgyaláson ültünk és véleményeztünk. És most mégis egy olyan csomagot tárgyalnak melyben a kéréseink, aggályaink nem lettek figyelembe véve.



Hát ilyen nap van ma. Emlékezünk, de küzdünk az emlékeinkkel, ünneplünk, és ha lehet, ma még jobban imádjuk őket, az állatokat és félünk, hogy az átgondolatlanság és hozzá nem értés újabb ártatlanokat fog bajba sodorni.

Elnézést, hogy ez a megemlékezés ilyen furcsára sikerült, de nem tudtam úgy emlékezni, hogy kibújjak a mai nap furcsa háromszögéből.


Emlékezünk az egy évvel ezelőtti vörösiszap katasztrófa áldozataira. Ember és állatáldozataira. Emlékezzünk az egy pillanat alatt megsemmisült életekre, álmokra és vágyakra. 10 emberre és arra sok száz állatra akik életüket vesztették.



A katasztrófa mentésben mi is, a NOÉ Állatotthon munkatársai, önkéntesei is részt vettünk szinte az első pillanattól kezdve. Mentettük az állatokat, elláttuk a sérülteket, a zárlat ideje alatt etettük az egyedül maradtakat. És közben akarva, akaratlanul belefolytunk és részesei lettünk Kolontár és Devecser életének. Barátságok szövődtek, segítőkezek nyúltak, nem csak az állatok felé, de sok rászoruló családot a mai napig támogatunk.

Mi történt számadatokban:

26 cicát, 32 kutyát, 1 sündisznót, több díszgalambot, csirkét, pulykát, sőt még egy ékszerteknőst is sikerült kimenteni a maró áradatból. Legtöbbjük súlyos, életveszélyes állapotban volt. Testüket kívül belül megmarta a lúg. A cicák voltak rosszabb helyzetben, hiszen a mosakodás ősi ösztöne a halált jelentette számukra. Hiába fürdettük, kezeltük őket naponta többször, az amúgy is gyenge immunrendszerű, oltatlan, alapbetegségekkel küzdő „falusi” cicák közül sajnos többet is elveszítettünk. Kutyáink szerencsések voltak, egy kivételével mindenkit sikerült megmenteni.









Mi történt még?

Olyan melyre se korábban, se azóta nem volt példa. Állatvédőszervezetek színre, méretre és mindenre tekintet nélkül dolgoztak együtt. Önszervező módon beindult ez együttműködés. Ott iszaposan, védőruhában és maszkban nem látszódtak a felségjelzések, csak a közös cél maradt.

És még valami!

Megszületett a NOÉ család! Hihetetlen erővel, lelkesedéssel álltatok mellénk, segítettek ki mivel tudott. Néhány forinttal, egy-két zsák táppal, fizikai munkával, szervezéssel, sofőr szolgálattal és sorolhatnánk bármeddig. Nélkületek nem ment volna, nem sikerülhetett volna és ez a család most is él és itt van és veletek Angyalok! tesszük a dolgunkat a jövőben is!



A túlélő állatok túlnyomó többsége vagy hazakerült, vagy új család talált már rá. A legsúlyosabban sérült kutyánk Szutyok, akinek az életéért hetekig küzdöttünk, gyógyulása hónapokig tartott, a legszebb módon ünnepelte újjászületésének egy éves évfordulóját. Néhány nappal ezelőtt új, saját, végleges gazdihoz költözött.





Kincy

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon