A kulisszák mögött
2012.07.05.

Ez a kis gondolatmenet azért íródik, hogy egy hajszálnyit belelássatok a mi hétköznapjainkba. A célja nem a hatásvadászat, vagy hogy most kapjunk egy kis vállveregetést. A célja, hogy valóban átérezzétek, amit mi érzünk, hogy egy kicsit a mi szemünkkel lássatok. Nagy hangsúlyt fektetünk az oktatásra, íme hát egy rendhagyó „óra”. Miközben olvassátok, gondoljátok végig, ti mit tennétek? Mit éreznétek? Hogyan reagálnátok?

Hétről hétre azt veszem észre, hogy látogatók jönnek – mennek az Állatotthonban és az eleinte kissé aggódva, kissé megrémülve, kissé rossz előérzettel érkezők, akkora vigyorral az arcukon távoznak, hogy, ahogy mondani szokás, „ Ha nem lenne fülük, körbeérne a szájuk.”. Ami természetesen nekünk is örömet okoz, hisz ez is egyfajta bizonyíték arra, hogy jól csináljuk, amit csinálunk. De mit is csinálunk?



Akárhogyan is nézzük, ez az állatvédősdi egyáltalán nem habostorta. Eleinte mindenki ezt hiszi. Én is azt hittem. Kijövünk, sétáltatunk, simogatunk, az állatok boldogok, kicsit mi is boldogok vagyunk és megnyugszunk, mert ez a hely megnyugtat, ellazít, elfeledteti velünk a mindennapok gondjait. Később egyre többször jövünk, már vannak saját kedvenceink. Lassacskán kialakul a napi rutin, a társaság, amellyel együtt dolgozunk és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy alkalomról alkalomra egyre később indulunk haza. Mindeközben tapasztalatokat gyűjtünk, melyek közt van nagyon jó, de sajnos nagyon rossz is. Néha már azt hisszük nem lehet rosszabb, majd rádöbbenünk, hogy de, lehet…..és biztos, hogy lesz is. Nem adjuk fel, hisz Ők sem adják és szükségük van ránk. Így hát folytatjuk tovább…





Tapasztalunk és csalódunk, hisz ez ezzel jár. Megtanuljuk a legfontosabb leckéket és ezeknek tükrében folytatjuk tovább… vagy nem. Az első és legfontosabb, amit sajnos nagyon hamar megtanulunk, hogy „Nem menthetünk meg mindenkit!” Képtelenség. A falak nincsenek gumiból, a források végesek, ahogyan a lehetőségek is. Megtapasztaljuk, hogy minden egyes forintért meg kell küzdeni. Hogy néha az orvosok lelkiismeretességén és jóindulatán múlik, hogy egy – egy állat megfelelő ellátásban részesülhet. Megértjük, hogy azokért tartozunk felelősséggel, akik már a kapukon belül vannak, és elsősorban értük vagyunk, értük csináljuk és azért, hogy ők új életet kezdhessenek, mi pedig esélyt adhassunk erre egy újabbnak. A fizetség pedig az, ha valamelyikük gazdára talál, és látjuk Őt boldogan elsétálni új családjával. Ilyenkor picit mindig elszomorodunk, hisz egy részünk távol kerül tőlünk, ugyanakkor mérhetetlen nagy boldogság tölt el minket, mert megcsináltuk! Lehetőséget adtunk neki egy jobb életre, és ezt most meg is kapta.





Sajnos megesik azonban, hogy akármennyire is szeretnénk, nem tudjuk ezt megadni valakinek. Ekkor megtanuljuk a második leckét: „Fogadd el hogy vége!” A világ legnehezebb dolga beismerni saját kudarcunkat. Erőnkön felül küzdünk néha egy- egy életért, mégsem sikerül megmenteni, és bele kell törődnünk, hogy a halál is az élet része. Van, hogy minden segítség hiába, van, hogy későn érkezünk, de van, hogy Ő már feladta, és akkor mi meg is gebedhetünk, akkor is minden hiába. Ilyenkor már nem tehetünk semmit. Ha menni akar, nekünk tiszteletben kell tartanunk a döntését és el kell engednünk. A legtöbb, amit ilyenkor tehetünk, hogy vele vagyunk az utolsó perceiben. Mikor átkelt a hídon reméljük, hogy egy jobb élet várja……vagy ,hogy az a híd egyáltalán létezik. Néha még ennél is bonyolultabb a helyzet, hisz van, hogy nekünk kell élet s halál felől döntenünk. Ennél nehezebb feladat véleményem szerint nem igazán létezik. Állandóan ott motoszkálnak a kérdések, hogy Biztos? Ő is ezt akarja? Mindent megtettél? Nincs más kiút? De ezekben hogyan is lehetnénk biztosak? Nem vagyunk. Nagyon hosszú és fájdalmas döntés ez, melynek eredményétől egy élet függ. Meg kell győződnünk róla, hogy valóban nincs más kiút, le kell küzdenünk emberi önzőségünket és el kell fogadnunk, hogy Neki így lesz jobb, hogy megszabadítjuk egy sor további szenvedéstől, és hogy meghagyjuk neki a méltóságát.



A döntés pedig valószínűleg azért is ennyire nehéz, mert számtalan csoda részesei lehettünk már. Az egyik legszebb pillanat pedig, mikor először rádöbbenünk, hogy „Csodák márpedig léteznek!” Vannak, voltak és valószínűleg lesznek is olyan esetek, amikor már mindenki más feladta, de mi még küzdünk. Még akkor is, ha az orvosok első reakciója is az, hogy menthetetlen. Nem azért mert ez egyszerűbb, vagy mert ők ezt szeretnék, hanem mert nem látnak esélyt a gyógyulásra. Ekkor jön el a mi időnk, ekkor kell nekünk meghoznunk a döntést. És mára már számtalan esettel bizonyítottuk, hogy azzal, hogy vártunk, próbálkoztunk, mindent beleadtunk, sikert értünk el. Ilyenkor büszkék vagyunk a Hősre, aki megmutatta mire képes és kissé magunkra is, hogy nem adtuk fel. Ilyenkor mindig kissé visszanyerjük a hitünket, feltöltődünk és újult erővel kezdünk bele egy újabb csoda megvalósításába.





Kissé elragadtak az érzelmek és a saját gondolatmenetem, de úgy érzem ez így kerek. Remélem picit tényleg belegondoltatok és egy egészen picit átéreztétek, amit mi érezhetünk. Természetesen sok dolog jár még ezzel a „szakmával” és ezek közül még nagyon sok a jó, de a negatív oldal ismerete is fontos. Fontos, hogy tudjátok, hogy minden nap egy újabb küzdelem és az állatvédelem nem csupa mosoly és vidámság. De azért egy kicsit az is….



Andi

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon