A kuckóból jelentem
2012.01.11.

A kuckóból jelentem
Az én kutyám, Bari

Amikor végigsétáltunk a kennelek között, kutyák hada ugatott, morgott, nyöszörgött felénk. Hideg, szeles, esős volt a Karácsony előtti hétvége. Ahol nem tudtunk betonon menni, ott csúszkáltunk a sárban a kerítésbe kapaszkodva. Vacogtunk, de fűtött az érzés: még ma új családtaggal bővülünk! Igen, megérett az elhatározás: hazaviszünk egy kutyát. (Mit egyet – én mindet vittem volna…) Nagyon nehéz egy ilyen választás. Az ember elhatározza otthon, szeretne egy középkorú, közepes testű, nyugodt ebet. Hát ez az, amit nem fog hazavinni. Mert amikor választani kell, minden szempont megdől. Az egyik kutyus az Istennek sem akar barátkozni, a másik túl kicsi, a harmadik túl nagy, a negyediket a gondozó nem ajánlja, az ötödik alapból morog rád… Amelyik végre megfelelne, azt a gyanútlan gazdajelölt kiviszi sétálni egy próbakörre. Aztán a kutya elindul, az ember meg lobog utána a póráz végén…
Aztán egyszer csak, amikor már-már feladnánk, az egyik kennel sarkában ott reszket egy kicsi, nyakig sáros (valamikor fehér) szőrgombóc. A kezed nyújtod felé, két lábra áll, az ujjaidat nyalogatja a rácson keresztül. Rád néz meleg barna szemével, és te elolvadsz, menthetetlenül beleszeretsz. Póráz kerül rá, és máris indulhat a próbaséta. A kutya - mintha tudná, hogy a sorsa múlik ezen a pár percen – engedelmesen megy az oldaladon, kicsit odavakkant a többieknek, csak úgy, miheztartásképpen. És már mindegy, mit határoztál el otthon, ő a kiválasztott… Meglátni és megszeretni. Ilyen egyszerű. A friss gazda már írja is alá a különféle hivatalos papírokat, az örökbe fogadási szerződést, és – a feje tetejéig sárosan – boldogan elindul haza kis társával.
A fehér szőrgombóc (merthogy azóta az alapos fürdetés elővarázsolta igazi színét) most itt ül a gazda ölében. Értelmes kis szemével felnéz, mintha azt mondaná, bizony, összeillünk mi ketten. Hát össze. Nem is kellett nagyon egymáshoz szokni, mintha mindig itt élt volna, ebben a házban. Megbökdös fénylő, fekete orrocskájával, finoman elveszi a kínált csirkenyakat, majd szalad, elássa szerzeményét - talán még nem tudja, hogy itt mindig lesz mit ennie. Azt csak remélni lehet, hogy Barichello (Bari) feledni fogja a múltat. Azt az embert, aki kidobta egy mozgó autóból, mert már megunta, vagy, mert nem kellett neki a beteg állat. A félelmet, amikor idegen emberek befogták, később a kullancsbetegséget, a napokat, amikor nem volt ember, akihez ő tartozhatott… Mindent felejteni, ami olyan szörnyű volt. Bari most végre boldog. Velünk boldog.
Boldán Erika (Világ Magyarságában)

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon