Utazás a boldogság felé
2011.12.12.

Az érdi lógyilkosság kapcsán hozzánk került lovak nemrégiben nagy lehetőséget kaptak. Kapcsolatba kerültünk egy évek óta Magyarországon élő angol házaspárral, akik szívükön viselik a megkínzott állatok sorsát. Nekik maguknak is több mentett/sérült lovuk van. Felmerült bennük, hogy esetleg magukhoz vennének néhány lovat, így megkeresték Lómentő csoportunkat, hogy tudunk-e segíteni, ajánlani segítségre szoruló lovat/lovakat...

Hosszasan faggattuk őket, hogy milyen helyen élnek, milyen istállójuk van, hogyan tartják a saját lovaikat, sőt, mindenféle agyafúrt keresztkérdésekkel is megbombáztuk őket, de nem tudtunk olyat kérdezni, amire ne kaptunk volna megfelelő, számunkra is kielégítő választ.

Egyszerűen minden tökéletes volt. Zárt istálló, 20ha legelő!, saját termelésű biotakarmány. A saját lovaik télen takaróban vannak, hogy még véletlenül se fázzanak, és egész nap tudnak felügyelni a lovaikra.

A kérdés csak az volt, hogy melyik lovunkat/lovainkat adjuk oda nekik ideiglenesen (mert ugye tőlünk nem lehet lovat örökbe fogadni). Egyöntetűen megszavaztuk, hogy a 3 érdi lónak lenne a legnagyobb szüksége rájuk, hiszen nálunk folyamatosan probléma az istállóban való elhelyezésük. És talán ők a legtöbbet szenvedett lovaink is, akik megérdemlik a boldog öregkort és a kitüntetett figyelmet.

Hosszú szervezkedés vette kezdetét. Vérvételek, lóútlevelek igénylése, oltások, fogreszelések. És persze a lószállítás megszervezése...

Mivel beköszöntött a tél, a 3 ló már jóval az utazás előtt „pizsamát” kapott, amiért nagyon hálásak voltak.







Hamarosan elérkezett az utazás napja.

Kettő utánfutóval mentünk, az egyikben Ajtony és Topáz, a másikban pedig Váratlan kapott helyet.



Szállítás előtt még utoljára megsétáltattuk őket, hogy kicsit bemelegedjen az izomzatuk:





Aztán következett a felpakolás. Mindenki döbbenetére Ajtony, aki a legbölcsebb közülük, és ő a vezér is, nem akart felszállni. Nem tudhatta, hogy hova visszük és biztosan úgy gondolta, hogy neki itt a Noén sokkal jobb, mint a régi gazdájánál, köszöni szépen, de inkább maradna.



Végül persze sikerült őt betessékelni a lószállítóba. Topáz pedig gond nélkül felsétált mellé, hiszen ha a főnök fent van, akkor neki ezen nem kellett gondolkodni (szerencsére).



Váratlan gondolkodás nélkül felment a másik utánfutóra, és végre elindulhattunk.





Az utazás zökkenőmentesen telt, leszámítva azt, hogy a célhoz közeledve minimum 10x eltévedtünk… az pedig csak az utolsó kilométereken derült ki, hogy a másik lószállító sofőrje már járt az úti célunknál…
A Kiskunságban nem szeretik az egyenes utakat, mindenhol kanyarok, elágazások, kátyúk…
Végül csak odataláltunk. Leszedtük a lovakat a lószállítókból, és bevezettük őket új helyükre.

Fogadóbizottság:




Az istállóban térdig be volt szalmázva! Váratlan egyből belevetette magát, ügyet sem vetve arra, hogy van széna is



Ajtonynak és Topáznak azért feltűnt a kaja:



Ezután tudtunk csak körülnézni. Minden irányban tágas legelők, a téli takarmány betárazva.





Itt még a háztáji állatoknak is arany soruk van. Volt ott csirke, kacsa, nyuszi, meg persze rengeteg kutya és macska is (mindenki ivartalanítva!).
Később, a papírmunka után visszamentünk ránézni a lovakra. Nem izgulták túl magukat, mindhárman kajáltak, és fel sem néztek mikor beléptünk. Megejtettünk egy takarócserét Váratlanon, aki kicsit beleizzadt utazáskor a sajátjába.



Lassan fájó búcsút kellett vennünk tőlük, de örültünk, hogy végre jó helyen tudjuk őket. A kedves házaspártól még adományokat is kaptunk, igaz nem a lovaknak, hanem a madarainknak (zabos búza keveréket).
Hazafelé elég csendben voltunk, mindenki elvolt a saját gondolataival.
Másnap már híreket is kaptunk, miszerint nagyon jól vannak a lovak, reggelre mindhárman a szalmában feküdtek, és boldogan fogadták a reggelit. Pár napig még nem engedték ki őket a legelőkre, hogy megszokják az új helyüket.
Az első kiengedésről viszont kaptunk képeket:









Minden jó, ha a vége jó. Ennél jobbat nem is kívánhattunk volna nekik. Bízunk benne, hogy ez már tényleg az a hely számukra, ahol boldogan megöregedhetnek. Mert megérdemlik!


Juli

Megosztom a Facebookon

Vissza a cikkekhez