Lajkó, avagy egy jobb élet reménye
2011.06.28.

„Nem bűn az, hogy életben maradtál, amikor mások meghaltak melletted. Sőt, nem is érdem. Egyszerűen egy lehetőség, amellyel élned kell. „
/Raana Raas/

2010.október. Vörösiszap-katasztrófa.
Szörnyű nap volt rengeteg ember és állat életében. Sok súlyosan sérült, megmart állat érkezett hozzánk. Mára szerencsére legtöbbjük visszakerült régi gazdáihoz, esetleg régi otthonába is. Mindenkinek nagyon nehéz volt utána. Sok állat elvesztette családját, otthonát, és addigi gondtalan életét.
Van azonban egy kivétel: Lajkó.



Őt is megmarta több helyen az iszap, és sok-sok orvosi kezelésnek köszönhető hogy túlélte és jól van. (Bár a katasztrófa nyomait mindig őrizni fogja a lábain és az emlékeztében is.) Ő nem a gondtalan életet és a szerető családját veszítette el, hanem a mindennapi bántalmazást és a szabadságtól megfosztó rövid láncot. Nem volt jó élete… Nem szerették. Rövidke láncon tengette mindennapjait, ha tulajdonosa által elfogadhatatlan dolgot tett, megverték. Nem volt jó élete…
Mikor egy ilyen katasztrófáról hallunk, nem is gondolnának arra, hogy valakinek egy ilyen szörnyűség hozza meg az új és jobb élet reményét. Pedig esetünkben ez történt. Lajkó új esélyt kapott. Azonban nagy hátránnyal indul, hisz az emberekbe vetett bizalmát teljesen elvesztette.



Mikor legelső napomon megérkeztem a Noéra nem is sejtettem, hogy a sorsom összefonódik az övével.
Sétáltatni jöttem, és az első kutya, akit kaptam, egy félénk, emberektől ledermedő, iszonyatosan komplikált kutya volt. Séta után visszatettem a helyére, levettem a nyakörvet és megsimogattam a fejét.
- Vigyázz néha félelmében odakap! – jött a figyelmeztetés.
Rám nem kapott oda. (SOHA)
- Ő a totálisan esélytelen kategória. Sohasem lesz gazdája.

Ez a 2 mondat eldöntött mindent. Segíteni fogok Lajkón, és ha törik, ha szakad, akkor is megtalálom számára a tökéletes otthont és gazdát! Nem tartom igazságosnak azt, hogy egy ilyen egyébként minden szempontból tökéletes kutya azért élje le hátralévő életét egy menhelyen, még ha ez a menhely a Noé is, mert egy kegyetlen ember nem volt annyira fejlett, hogy megbecsülje és szeresse őt. Inkább saját gyengeségének jeleként egy nálánál még gyengébbet bántott.

Hazafelé egész úton gondolkodtam és törtem a fejem. Annyira emlékeztetett az akkortájt elhunyt kutyámra, hogy egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.

Így kezdődött hát a mi közös történetünk…..

Onnantól kezdve hetente mentem és látogattam Őt. Sétáltunk, beültem hozzá a kennelbe. És haladtunk… azelőtt minimum fél órán át kergettem a kennelben mire rátehettem a pórázt. Hetek alatt elértem nála, hogy nagyon félénken, de odajött a kapuhoz és nem szaladt el.( Bár ha hozzáértem még ekkor is ledermedt.) Pár héttel később már odajött és szaglászott. Séta közben büszkén sétált, mint egy „igazi” kutya. Nyelv lógatva élvezte a langyos tavaszi szellőt.

Ücsörgés a gazdasági udvaron


Séta közben


Ezután jött a visszaesés. Sajnos a vizsgák és az évvége felé nem volt annyi időm kimenni. Ha kint voltam, akkor pedig rá nem jutott elég időm, hisz mostanában elég zűrös a menhelyi élet. Ezért bő egy hónapon át azon kívül, hogy egyszer -egyszer megsimogattam nem tudtam többet vele lenni.
Ő pedig visszaesett. Újra kergetni kellett, bár látszott rajta hogy megismer, nem mert közelebb jönni.
Alapjában véve mindig mindenhez úgy állok hozzá, hogy egyedül is menni fog, és nem szeretek segítséget kérni. Tényleg. Nagyon nem szeretek. Most azonban muszáj volt. Megértettem magammal, hogy itt most nem rólam szól a dolog, hanem Lajkóról. És ahhoz hogy véghez vigyem, amit elkezdtem, az ő érdekében kell a segítség. Ezért múlt héten kértem is.

Feladtam egy hirdetést, hogy társat keresek a Lajkó projekt véghezviteléhez. Nagyon nagy meglepetésemre ketten is jelentkeztek, Nemes Niki és Sztojka Reni személyében. Így már hárman próbáljuk bebizonyítani Lajkónak, hogy nem minden kétlábú szörnyeteg, és hogy a hányattatásoknak vége. Nem bántja többé senki, hogy a kéz, ami felé közeledik, nem okoz több fájdalmat. És hogy bízhat az emberekben. Ami a legfontosabb.
Szombaton be is mutattam őt a lányoknak. És azt hiszem, remek kis csapat vagyunk. Otthagytam velük Lajkót 20 percre és egyikőjük az egyik oldalán, másikójuk a másikon ült, Lajkó nem volt totálisan dermedt, és még simogatták is.
Menni fog ez.
Tudom, hogy egyszer még boldogan fog rohangálni a kertben, vagy a parkban, ahová a szintén minden szempontból tökéletes gazdi viszi el. Lesz egy játszótársa és nem fél többé, mert soha de soha többet nem bántják. És szeretik majd. Nagyon-nagyon szeretik.
Addig, míg ezt meg nem kapja, és amíg nem sikerül elfeledtetni vele mindazt a rosszat, amit átélt, nem fogok megállni,és tudom, tudjuk, hogy sikerülni fog.

Lajkó adatlapja ITT!

Lajkó rehabilitációjának állapotáról rendszeresen tudósítunk majd, Lajkó Napló címmel.
Illetve még mindig várom azok jelentkezését, akik szívesen vennének részt ebben a nagyon hálás feladatban. Több embernagyobb haladás, nagyobb esély. Jelentkezni a handi0820@gmail.com email címen lehet.

Hegyesi Andi

(NOÉ megjegyzés: Andi nagyon-nagyon köszönjük amit eddig is tettél érte. És nem csak érte, hiszen amelett, hogy Lakóval foglalkozol (Te vagy a Lajkós lány), de oszlopos tagja vagy a lómentésnek is, segítesz iskolai előadásokon, rendezvényeken is.)

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon