Szomorú, szürrealista jelenet a magyar állattartási kultúráról
2011.02.16.

Kisállatbörze, hatalmas tömeg. Két nőstény patkányunkat nézegeti egy első pillantásra szimpatikusnak tűnő család. A pateszok nézelődnek, szimatolnak, természetesen mindenkit azonnal elbűvölnek.
- Ezek eladóak? - kérdezi a családfő.
- Nem - válaszolom -, de örökbefogadhatóak.
A családfő arcán boldog vigyor jelenik meg, odakiált az időközben már arrébb nézelődő többi családtagnak:
- Figyi, ezek odaadják őket ingyen!
Ekkor már sejtem, hogy ezeknek legfeljebb IKEÁs plüsspatkányt adnék, de a jómodor kötelez, magamra erőltetem a kedves és segítőkész mosolyt.
- És mi a különbség a lányok meg a fiúk között? - jön az újabb kérdés. Biztosan kezdő állattartók, gondoljuk magunkban, így a kollega kiveszi a hímet is a szállítóból, hogy megmutathassuk a teljesen egyértelmű, igencsak szembetűnő különbséget: a hímek fejével kb. azonos méretű heréket. A családfő elgondolkodva nézi a két állatot, majd odahívja az 5-6 éves forma kislányt.
- Nézd már meg, a mienk ezek közül melyik?
Na szép, gondolom: ezek szerint már van egy patkányuk, aminek még a nemét sem tudják, ráadásul egyedül tartják, ami ennyire szociális, társas állatoknál kifejezetten ellenjavallt - és ráadásul az állat gondozása ezek szerint az éppencsak iskolás korú kislányra van bízva, mintha játékállat volna, holott a patkány nem kifejezetten kisgyerek mellé való. A kislány bizonytalanul rábök a nőstényre, hogy ilyen. Némi vállvonogatás után a család továbbáll, más információra, ne adj' isten tartási tanácsra nem igazán kíváncsiak.
Tíz-tizenöt perc múlva visszatérnek, és a családfő nekünk szegezi a kérdést:
- Ha az egyiket bevállaljuk, adnak hozzá szállító dobozt is?
- Csak úgy nem lehet elvinni az állatainkat - világosítom fel az urat udvariasan. - Örökbefogadási szerződéssel vihetők csak el.
- Ja, és akkor nyilván némi... hmm... segélyezést várnak az állatért - jegyzi meg ő kissé gúnyos éllel.
- Nem - válaszolom -, mi nem kérünk pénzt az állatainkért, de csak szerződéssel vihetők el, és megnézzük, hogy kihez kerül, nem adjuk akárkinek.
A családfő elképed.
- Jönnek ilyen családlátogatásra, vagy mi? - kérdezi.
- Igen - felelem. Erre ő - mily meglepő - gúnyosan nevetni kezd.
- Ezen lehet nevetni, uram - válaszolom -, de nekünk minden állatunk sorsa fontos.
A családfő arcára hirtelen kiül a megvilágosodottak diadalittas arckifejezése; egy fáradhatatlan nyomozó arca lehet ilyen, amikor hosszas fejtörés után végre rájön a titokzatos bűntény nyitjára.
- Áhhááá - mondja -, szóval maguk az állat fejében bejutnak a lakásba, és feltérképezik az értékeket, mi? Na menjünk - veti oda mérgesen, és elrángatja magával a bámészkodó feleséget és kislányt.
- Nekünk minden állatunk fontos, de nem kötelező örökbefogadni tőlünk - mondom búcsúzóul, és kimondhatatlanul örülök, hogy védenceink közül egyik sem került hozzájuk. Csak az dühít, hogy tudom, a következő árusnál megveszik az első állatot pár száz forintért...

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon