Tovább bővült az égi Noés ménes. Isten veled, Picinyem!
2011.07.08.

Hétfő reggel tragédiára ébredtek az Állatotthon lakói. Egyik lovunk, Telivér (akinek eredeti neve Picinyem volt) a földön feküdt magatehetetlenül, félig beszorulva a kerítés és a karámoszlop közé. A földön vér, ha nem is túl sok. Azonnal lépni kellett, így az állatorvossal folytatott gyors telefonos konzultáció után, miszerint kiszabadíthatjuk-e a lovat, ha törést és szemmel látható egyéb sérülést nem találunk rajta, azonnal cselekedni kezdtünk. Percek alatt előkerült az erővágó és a ló kiszabadult, de látszott, hogy nagyobb a baj, mint első pillantásra tűnt, hiszen teljesen eszméletlen volt, magatehetetlenül dőlt az oldalára.

Állatorvosunk ekkor már úton volt felénk, de riasztásunk a város túlsó felén érte, így tudtuk, hogy még legalább egy óra, míg ideér. Addig is szinte folyamatos telefonos kapcsolatban voltunk, instrukciói alapján kapott a ló egy nagy adag vénás fájdalomcsillapítót és lefolyt neki egy literes infúzió - ennél többet látatlanban nem mertünk neki adni, hiszen a sebtében felállított lehetséges diagnózisok közt első helyen szerepelt az agyi ödéma lehetősége is, ez esetben pedig a nagy mennyiségű folyadék csak rontott volna az amúgy is elkeserítő helyzeten.

Az alaposabb vizsgálat sajnos elég rossz prognózisú eredményt mutatott: a ló testhőmérséklete 34,5 volt, a lovaknál normálisnak nevezhető 38 körüli hő helyett. Keringése nagyon rossz volt, pulzusa gyenge, légzése felületes és egyenetlen. Eszméletlen volt, 20-30 percenként törtek rá pár másodperces görcsök. A végtagjai a görcsök alatt mozdultak, így a gerincvelő-sérülés esélye minimális volt, a legvalószínűbb diagnózis továbbra is az agyödéma maradt.

Mivel annak lehetősége fel sem merült, hogy az istállóba bevigyük, hiszen félő volt, hogy ezzel csak több kárt okoznánk, így a helyszínen próbáltuk meg biztonságba helyezni: feje alá vastag pokrócokat, párnákat tettünk, hogy szeme ne sérüljön meg, pokrócokkal takartuk le, hogy testhőmérsékletét feljebb vigyük, napernyővel árnyékoltuk fejét. Nem hagyhattuk vergődni, hiszen még komolyabb kárt tehetett volna magában - a mellette összegyűlt maroknyi kis csapat egy emberként ugrott fel, mikor újabb görcs tört rá, és fejét, nyakát leszorítva próbáltuk megakadályozni, hogy összeverje magát.

Telivérről tudni kell, hogy epilepsziás volt - ez nagyon ritka ugyan lovaknál, de a lovak mérete miatt hagyományos diagnosztikai eszközökkel (pl. EEG, MRI) vizsgálni szinte lehetetlen, emiatt a kezelés is nehézkes. Kisebb rohamainak már voltunk szemtanúi, és bár a rohamok nem voltak nagyon intenzívek és rövid ideig is tartottak, azt azért mindenki sejtheti, hogy milyen ön- és közveszélyes dolog, amikor egy ekkora tömegű test magatehetetlenül a földre zuhan és görcsbe rándul.

Valószínűleg epilepsziás roham törhetett rá az éjszaka folyamán. Vergődésnek nyoma sem volt, minimális felületi sérülések voltak a testén, így azt gondoljuk, valószínűleg egyből beüthette a fejét, melytől abba az eszméletlen, öntudatlan állapotba került, melyben reggel rátaláltunk.

Állatorvosunk nagy dózisú, rövid hatású szteroidot adott neki, melytől azt vártuk, hogy az ödémát lejjebb húzza, még mielőtt a vegetatív szervek sorban felmondanák a szolgálatot. Mellette légzéskönnyítőt, fájdalomcsillapítót kapott - ez utóbbit pusztán megelőzésként, hiszen továbbra is eszméletlen volt.

Menetrendszerűen érkező görcsei közben - hiába próbáltuk a vergődését megakadályozni - sajnos mindig elfordult, ezt úgy próbáltuk megakadályozni, hogy háta mögé kutyatápos zsákokat tettünk - vészhelyzetben kreatívnak kell lenni.

Az órák csak teltek, de Picinyem állapota nem sokat változott - testhőmérséklete ugyan emelkedett, de csak 35,7-re, ami továbbra is drasztikusan alacsonynak számít, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen meleg nap volt és hogy be volt takarva. Keringése, légzése továbbra is hol rosszabb, hol jobb volt, sajnos, ahogy teltek az órák, inkább ez utóbbi volt a jellemző. A 20-30 percenként jelentkező görcsök továbbra sem csillapodtak. Az órák csak teltek és ezzel együtt a ló esélyei rohamosan csökkentek... Elkezdte a kiszáradás tüneteit mutatni, néha nyerített valaminek vagy valakinek, amit mi nem láthattunk. Lelke mélyén mindenki tudta, hogy ezt a csatát el fogjuk veszíteni.

Késő délutánra állatorvosunk döntés elé állított minket: ha ragaszkodunk hozzá, akkor ezt az állapotot valószínűleg fenn tudja tartani az éjszaka folyamán, ha elegendő légzéskönnyítőt és egyebet ad a lónak. A testhőmérsékletét melegítőpárnákkal talán szintén tudjuk tartani - de ennél többet nem ígérhet. Elmondta, hogy véleménye szerint az egyetlen megoldás, ha nem hagyjuk tovább szenvedni. Nem volt más lehetőség, ezt tudtuk mi is, így elengedtük Őt.

Telivér az egészből semmit sem érzékelt, egyáltalán nem volt magánál.

Szép csendben itt hagyott minket, és elválaszthatatlan társát, Öszvért is.

Tovább bővült az égi Noés ménes. Isten veled, Picinyem!



Picinyem korábbi befogadójának tollából:

Mondom a magamét
Odafent biceg tovább

Simogatom a ló izmos nyakát, közen küzdök a könnyeimmel. Amikor az állatotthonból felhívtak, nem akartam elhinni. Régi pajtásom, Picinyem átkelt a Szivárványhídon. ég fiatal volt, tizenkilenc éves, a lovak életében ez szép középkornak számít. Elmúlása hirtelen jött, senki enm számított rá, reggel találták így, már nem tudott magáról...

Az állatoknak is megvan a maguk élettörténete. Ha tudnának írni, sok szomorú és sok vidám önéletrajzot olvashatnánk tőlük. Picinyem (az otthonban csak Telivérnek hívták), angol telivérnek született. Felcseperedvén hajdani gazdái úgy gondolták, galopplovat faragnak belőle. Mikor betöltötte a harmadik évét, már a pályán versenyzett. (Magam amúgy nem szeretem a lóversenyt, már csak a zsokék kezében lévő pálca miatt sem.) Aztán, amikor kiöregedett a versenykorból - egy-két év után -, egy kislányhoz került, aki nagyon megszerette. Több évet töltöttek együtt, edzettek, gyakoroltak, Picinyemből díjurató ló lett. Sajnos egy szerencsétlenül skerült ugrásnál fennakadt az akadályon, megsérült a hátsó lába, és pár hét múlva már látható volt, versenyezni soha többé nem tud. Kis gazdájával még sokat poroszkáltak erdőn, mezőn, de a kanca sánta maradt.
Ekkor helyet kerestek neki, ahol szeretik, gondoskodnak róla. Pici így került hozzám. Eleinte nem nagyon barátkozott, de aztán valahgy megszerettük egymást. Társat is kapott, Diana, az idősebb kanca személyében. Picinyem életében talán ez a pár év volt a felhőtlen, az igazi boldogság. Terepen együtt kocogtak, a karámban még vágtáztak is. Az emberekkel soha nem volt gondja, de lótársaival sehol nem jött ki. A visszahúzódó, kissé mafla kanca mindig a ranglista végén állt. Testén állandóan volt néhány harapott, rúgott seb. Barátkozott volna,de a többiek valahogy nem igazán fogadták el. Diana viszont mellszélességgel - akarom mondani, szügyszélességgel - kiállt mellette, védte, még a szénánál is úgy helyezkedett, hogy baránőjének is jusson a finom falatokból.

Hát most elment. Szomorkodva sóhajtok mellette, teste még itt hever, de már csak a nap sugaraitól meleg. Picinyem lelke már fenn nyargal az örök égi legeleőkön, ahol már senki nem bántja, ahol örökre boldog lehet.

Boldán Erika

Teilen

Vissza a cikkekhez