A december egy kicsit a visszaemlékezésről is szól. Visszatekintünk az elmúlt időszak jobb, rosszabb eseményeire, buktatókra, sikerekre, örömökre, bánatokra.

Kicsit elérzékenyülünk, kicsit meghatódunk, talán még néhány könnycseppet is elmorzsolunk, hiszen ebben az évben is annyi kis élet fordult meg a kezeink között, annyi sors változott meg pillanatok alatt. Bár a december a karácsonyi csodák időszaka, de jó visszagondolni arra, hogy nem csak ilyenkor történnek ám csodák! Ha jól figyelünk, az egész év tele van apróbb-nagyobb csodákkal,
csak meg kell látnunk őket a mindennapokban. Szeretnénk most elmesélni egy ilyen történetet, egy hétköznapi kis csodát, amely annyi kis élet sorsát fordította meg.

Elárulunk nektek egy nagy titkot. Nem akármilyen titok ám ez: a babacicák
sikeres felnevelésének titka. Azt persze mindenki tudja, hogy ehhez kifogyhatatlan mennyiségű tápszer és immunerősítő, elhivatott, 24 órában rendelkezésre álló pótmama, rengeteg gondoskodás és odaadás szükséges. De van még egy titkos összetevő. Ez pedig nem más, mint a csodatakaró! Sőt, itt nem is áll meg a csodatakaró tudománya; betegek, sérültek, rászoruló bársonytalpúak egész sora talált már varázslatra ebben az első pillantásra egyszerűnek tűnő, színes kis rongydarabban.

A csodatakarót egyik ifjú önkéntesünk még ifjabb (mondhatni tejfelesszájú pelyhes kiscsibe) korából örököltük meg. A titkos összetevő felfedezését, mintáltalában, ezúttal is egy véletlen eseménysorozat hozta meg. A hőskorban – delegalábbis tavaly tavasszal – történt ugyanis, hogy egy gyártelepről érkezett segítségkérés, egy magára hagyott, újszülött cicacsaládhoz. Rohantunk, ahogy tudtunk és begyűjtöttük az egynapos, de még annak is icurka-picurka
apróságokat. Azonnal látható volt, hogy a gondoskodás mellé ide bizony minden szerencse és valami éteri segítség is kelleni fog. A kicsik borzasztó állapotban voltak, ki voltak hűlve, a csomagtartóból pedig hirtelenjében a kis babatakaró került elő. A cicák bevackolódtak – a többi pedig már valóban történelem. Csodával határos módon, a picik életben maradtak, mára már mind boldog, gazdis rosszcsont lett.

Valahogy így kezdődött és azóta a kis takaróhoz sok történet kapcsolódott. Ha beszélni tudna, elmesélné, hogy hány törékeny, aprócska életkezdemény bújt már hozzá fázósan, remegve. Anyjukat keresték, hiába. A kis takaró biztonságot és meleget adott. Mennyi aggódásnak és virrasztásnak volt tanúja, mire a pici babacicákból erős, egészséges kölykök lettek. Mennyi rettegő, ki nem mondott kérdést hallott már, „megéli vajon a reggelt, megmarad…?”. Mennyi boldog
könny hullott rá, amikor az élet és halál között egyensúlyozó picik az Életet választották. Elmesélné, hogy vigyázott már féltő gonddal műtétből lábadozó, sérült cicákat is. Fájdalmat csillapított ölelő puhaságával. Erőt adott a gyógyuláshoz, az újrakezdéshez.

Egyszer még Svájcba is elkísért egy kis vak cicát, Pompit, társával, Pudinggal az új családjához. Senki nem emlékezett rá, hogy a kis védenc a takaróval indult volna útnak, de
mégis odakerült valahogy. Később a család visszaküldte, bár továbbra sem értette senki, hogy mi történhetett. Aztán valahogy úgy gondoltuk, hogy a kis takaró megérezte: ennek a cicának még szüksége lesz rá a hosszú út során.

Kamilla 5 hetesen esett át egy szemműtéten, egyszerűen nem lehetett tovább halasztani. Mindössze 250 grammos kicsi kifli volt ekkor. Az altatás és a műtét egy ilyen apróságnál maga az életveszély és Kamilla napokig válságos állapotban volt a műtét után. A kis takaró ismét kitett magáért: Kamillával
közösen megegyeztek abban, hogy ennek bizony sikerülnie kell! És Kamilla ma már örökbefogadó családjával él, végleg búcsút mondva a sok szenvedésnek.

Mostanság éppen Nyafi cica vendégeskedik a kis takaróban. Nagyon egymásra találtak ők ketten, hiszen Nyafi, bénult lábacskái dacára, maga a nagybetűs Élet. Egy ilyen vagány kiscsajnak igazából már nem is lenne szüksége a csodatakaróra, de a fázós napokon azért olyan jó hozzábújni. Ilyenkor együtt
emlékeznek arra, hogy Nyafi maga is egy nagy csoda, hiszen minden viszontagság ellenére, az élet nagyon jó buli, az élet vidám, az élet mindenkinek jár.

Hogy mi lehet a csodatakaró titka? Azt hiszem, sikerült megfejtenünk. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor a kicsi lány mellett megkezdte pályafutását, rengeteg, soha
el nem múló szeretettel itatódott át. Aztán minden egyes apró kis élet mellett, újabb és újabb adag szeretettel töltődött fel. Ha beszélni tudna, azt is elmesélné, hogy minden kis ránca, gyűrődése telis tele van szeretettel, féltéssel, gondoskodással. Aki ölelő karjaiba bújik, mindebből részesül. Mi ez, ha nem maga a csoda? A kicsi lány pedig – akinek egykor az álmát őrizte a kis takaró –
nagyon büszke rá, hogy az ő kis takarója mennyi életre vigyáz. Az ő igazi csodatakarója.

Sokszor láthattátok, láthatjátok, hogy minden helyzetben, a leglehetetlenebbnek tűnő esetben is mindenkinek igyekszünk megadni az esélyt. Van, hogy nem sikerül, olyankor a szívünk szakad apró darabokra. De kárpótol a sok-sok sikertörténet, mint a csodatakaró csodálatos útján megmentett apró életek –
reméljük még nagyon hosszú – sora. Szeretnénk ezt a stafétát sok rászorulónak tovább adni, de ez nem lehetséges a Ti támogatásotok nélkül. Arra kérünk, segítsetek nekünk abban, hogy a csodatakaró még nagyon sok kis életet
menthessen meg.