Kevés kivételtől eltekintve, szinte minden esetben elmondható, hogy a cicák is jobban érzik magukat egymás társaságában, így legtöbbször mi is párban ajánljuk védenceiket. Amellett, hogy játszani, pihenni, finom falatokat kunyerálni és a gazdi orra alá borsot törni is jobb egy
(vagy akár több) bűntárssal, a gazdi is sokkal jobban szórakozik a közösen kivitelezett csínytevéseken. Sőt, nyugodtabb is az ember, ha napközben nem kell teljesen egyedül hagynia bársonytalpú családtagját.

Nos, ha már több cica örökbeadására adjuk a fejünket – és ezt nem egyszerre tesszük,
mondjuk egy testvérpárral – akkor is ott van még az összeszoktatás, sokszor cseppet sem
egyszerű, feladata. A „kémia” bizony nem mindig működik elsőre, és ha a folyamat végére magunkénak is tudhatunk pár ősz hajszálat, akkor is minden esetben elmondható: ha a gazdi hisz benne, akkor az összeszoktatás működni fog! Az eredmény pedig igazán sok móka és vidámság, szóval mindenképpen megéri.

Zoli (alias Zoé némi utólag kiderült extrával…) cicánk gazdijainak példája igazán tanulságos,hiszen a régi és az új családtag összeszoktatása bizony nem kezdődött zökkenőmentesen. A gazdik azonban tanácsot kértek (és meg is fogadták), kitartottak, türelmesek voltak és erőfeszítéseiket siker koronázta: mára két csibész jó baráttal oszthatják meg boldogan az otthonukat, életüket. Fogadjátok szeretettel történetüket!

„Mindig is szerettük az állatokat. Néhány hetes keresgélés után találtunk rá a nem várt
kölyökként elvihető Zafinkra. Mire kicsit felcseperedett, úgy döntöttünk, hogy keressünk neki egy társat. Viszont most mindenképp olyan cicát szerettünk volna, akinek tényleg segíthetünk. A NOÉ állatotthon-t már ismertük, a munkásságukkal teljes mértékben egyetértünk, mindig sokat tesznek az állatokért, így mi is szerettünk volna már visszaadni nekik valamit. Ha nem is túl sokat, de legalább annyit, hogy egy helyet “felszabadítva” tőlük választunk egy új társat Zafinak. Zozó (Zoli, nem zombi) lett a kiszemelt, a kis esetlen nézésével, kölyökként hatalmas bendőjével. Mielőtt Zozót elhoztuk, kétszer is elmentünk hozzá néhány órára hétvégére ismerkedni, hogy ne teljesen idegeneknek tekintsen minket.
Az illatát, elhullajtott szőrszálaiból néhányat a ruhán hazahozva Zafi mindig érdeklődve szaglászott minket. Ezt jó jelnek vettük, illetve a sok internetes oldalt átböngészve jó első lépéseknek gondoltuk.

Több forrás szerint az ismeretlen cicáknak javasolt elsőre csak a szagukat megmutatni,
éreztetni velük, egy törülközőn, rongyon vagy valamin, amin egy ideig megmaradhat.
Végül elérkezett Zozó elhozásának ideje. Kicsit tartottunk tőle mire számítsunk, de már nagyon vártuk a kicsit. Direkt úgy szerveztünk mindent, hogy a 2 hetes nyári szabadságunk erre az időre essen (utólag rájöttünk ezt nagyon jól tettük). A fél internetet kiolvastuk mit hogyan érdemes tenni, hogy célszerű összeszoktatni őket, főleg ha nem egy alomból valók, illetve ha az
egyik cica már egy ideje az újnak szánt területen él. Nagyjából mire mennyi időt szánjunk, mire figyeljünk és hasonlók. Nagyon felkészültnek éreztük magunkat.

Zozó megérkezett.

Hirtelen felindulásból Zafírnak megmutattuk a még hordozóba zárt új pajtását, de Zafi csak fújt és prüszkölt rá. Nem túl jó kezdés… Zafi marad a szobában, Zozó pedig a konyhában. Az első napok nagyjából úgy teltek, hogy azokat a plédeket cserélgettük a másikéval amin fekszenek, az ajtók alatt szaglásztak össze, esetleg összepacskeroltak a réseken.
Másnap kicsit lenyugodva, kézben tartva őket közelebbről is megmutattuk egymásnak őket. Pár perc morgás, egymást szúróan nézés, majd ismét vissza az elzárt helyre.

Több helyen írták, hogy a területüket is érdemes lehet felcserélni, így az elején max 30-60 percre, majd ha bírták kicsit többre megcseréltük a két macskát. Ezzel a “szag otthagyása a másik területén” pont pipa.
A következő napokban megpróbáltuk egyre hosszabb időre összeengedni őket. Elsőre csak 5-10 percre esetleg kicsit többre, amíg nem történik semmi baj. Mivel a pacskerolás nem látszott vészesnek, sőt, már-már játékosnak tűnt így lassan kinyitottuk az ajtókat, majd a közös ponton, az előszobában találkoztak. Elsőre volt minden. Fújás, lábbal hadonászás, támadóállás, aztán huss… a kicsi befutott a szobába, a nagy meg mint egy nagy oroszlán a prédájára vadászva a kicsi után iramodott… Mindkettő fel kézbe. Látszott rajtuk, hogy ők sem tudnak hirtelen mit kezdeni a helyzettel. Mi ez a harciasság? Mi rontottunk el valamit? De hát a neten is valahogy így írták a bemutatást. De hát akkor miért nem működik? Akkor biztos mi vagyunk a bénák, biztos mi rontunk el valamit...

Ez így ment tovább még napokig. Egyre több időre próbáltuk összeengedni őket, de mindig
kisebb-nagyobb összekapás volt a vége. Lehet túl hamar is kaptuk őket szét mielőtt
tisztázódnak az erőviszonyok, de féltünk, hogy valamelyik megsérül… Egy hét telt el így. Nem akartunk egyiktől se megválni, nagyon aranyosak voltak, de sajnos csak
külön. Végső elkeseredésünkben Dorka, Zozi ideiglenes mamijának segítségét kértük, hisz ő ismerte már a kis Zozót, és a sok fárasztó történeteinken keresztül Zafit is. Gyorsan ki is jött - ezúton is köszönjük neki - és összeengedve a kis házi tigriseket megmutatta mit érdemes csinálni, amikor a verekedésük már túlfordul a játékon. Közben megnyugtatott minket, hogy bármennyire is annak látszik a mi szemünknek, nincs nagy gáz, hisz az új jövevény nem bújik el valami zugban a lakásban, hanem hagyja magát akár elkapni is. Mászkálnak, nincs erős jele az agressziónak csak az egyelőre még kicsit heves játék.

Igen, valószínű probléma volt, hogy mi mint “gyerekpótlékok” nem mertük őket kicsit sem
tovább verekedni, ha már látszott, hogy ez már nem csak játék. Nekem például arra kellett figyelnem, hogy mielőtt beavatkoznék, akkor számoljak el 5-ig, majd utána válasszam szét őket, ha akkor is folytatják a bunyójukat. Szétválasztáskor pedig nyugodtan tegyem meg, hogy gyorsan és határozottan mozdulattal megfogom és elhúzom a grabancánál fogva az épp hevesebben verekedő macskát a másiktól. Továbbá az is gond volt, hogy folyamatosan ott voltunk felettük, mint valami pallos, aki egy (rossz) hang hatására lesújt. Ezt is meg kellett próbálnunk megállni és úgy tenni, mint aki nagy
ívben tesz arra mi történik körülötte ha épp nem folyik vér. Hát ez nehéz volt… de végül, amikor csak a szemünk sarkából követtük a kergetőzésüket meg a kicsit hevesebb birkózásuk akkor a távolból szemlélve tényleg egészen jól el voltak, még ha valóban kicsit hevesebben is tették azt, amit tettek.
Másik bevált taktika volt, hogy ha épp nem tudtuk őket szétválasztani, mert valahol elbújva verekedtek akkor egy vagy két hangos tapssal hívtuk fel magunkra a figyelmet. Erre ők megijedtek vagy hirtelen nem értették ez miért volt és megálltak, de a hatása megvolt.
Abbahagyták a verekedést. Jó pár hasznos tanács, lelki vigasztalás és pár óra elteltével ismét magunkra maradtunk a macskuszokkal. De immár több megerősítéssel, önbizalommal és több tudással vágtunk bele az újabb napokba.

Persze hirtelen nagy békét tudtak kötni, ha épp tőlünk kellett kaját lopkodni. Több sorozatnyi bizonyítékunk van róluk fénykép formájában, amin épp nagy egyetértésben várják egymás mellett ülve a felvágottat a reggelizős tálcáról. Innentől kezdve már nyugodtabbak voltunk, rajtuk is láttuk, hogy menni fog. Elzárások egyre ritkábbak voltak, sőt volt, hogy nem is volt rá szükség. Néhány nap múlva már nagy egyetértésben egymás mellett aludtak. Átvették egymástól a jó-rossz szokásokat. Azt hiszem megérte még az eleje is. Nehéz volt, őrülten nehéz volt, sokszor voltunk letörve, vesztettük el hitünket az egészben, de így visszagondolva a nehézségek ellenére is megérte.

Mára már elválaszthatatlanok. Ha valamiért külön vannak, akkor nyugtalanul keresik a másikat. Egymás mellett alszanak. Egymás mellett ülve nézelődnek az ablakból. Egyik hívja a másikat, ha valamit talált és lehet rá vadászni. Nagyon jó és erős barátságot kötöttek. Mindkettő kis egyéniség. Eszméletlen velük az élet, nem is unatkozunk, de nem is tudnánk már elképzelni a mindennapokat nélkülük”.