Hetek óta drukkoltunk, hogy ne kelljen ezt a cikket megírni. És most mégsem lehet tovább halogatni. Jaj, Lutri… Annyira, de annyira igazságtalan volt a sors, az élet, a
világ…

Lutri volt a mi egyik kis csodánk. Sérült és vad cicaként került gondozásunkba, hosszú
időt vett igénybe a felépülés, még nagyobb feladatnak ígérkezett a szelídülés. Ideiglenes befogadóhoz került. Apró kis lépésekkel, évek alatt sikerült odáig eljutni, hogy Lutri remekül kijött más kutyákkal és macskákkal, jött-ment, élénk társasági életet élt, de az
emberekkel való kontaktusból, az emberi érintésből, köszönte szépen, de egyáltalán
nem kért.

Már-már úgy tűnt, hogy Lutri marad igazi független macska,aki jelen van az életünkben, de mégsem válik teljesen a részesévé. Négy teljes év telt el, voltak apró kis lépések, de nagyjából már elkönyveltük: Lutri nem lesz bújós-dorombolós cica valószínűleg sohasem. Gazdit így nem sikerült találnunk számára.

Az elmúlt évben Veronika volt az ideiglenes befogadója. Végtelen türelemmel és szeretettel folytatta a megkezdett szocializációt. A Macskamentés teljes csapata együtt örült minden kis haladásnak és egy emberként drukkoltunk a fejlődésnek.

És akkor pár hónappal ezelőtt váratlan áttörés történt! Mintha Lutri agyában átbillent volna egy kapcsoló, egyszerre csak rájött, hogy ez a simogatás dolog, ez kérem jó érzés! Meg kellemes, meg finom. Hangos dorombolásra késztet. Meg arra is, hogy feldobjam a rózsaszín pocakot és oda is kérjem a sok simogatást. Nagyon sokat. Még többet. Mindannyian el voltunk ámulva, mégiscsak lehetséges a csoda, négy év után!!!

Boldogság, bizakodás, Lutri készen van, most már valóban mehet gazdihoz, ezek után
az örökbeadásnak sem lehet semmi akadálya.
Aztán egy rutinvizsgálat során, Lutri hirtelen rosszul lett. További vizsgálatok, rengeteg aggódás, kórház. Átmenetileg kicsit jobban lett, újra bizakodtunk. De aztán megint kórház és a rettegett diagnózis: nyirokrák.

Lutri és Vera, állatorvosainkkal egyetemben a végsőkig küzdött, de a leépülés rohamos
és végzetes volt. Több mint egy évet töltöttek együtt és alig néhány hét jutott számukra abból a csodából, amire mindvégig, mindannyian vártunk. Lutri itt hagyott minket, nem kéri már többet a simogatást arra a szépséges rózsaszín pocakra. Nem tudtunk számára örökbefogadót találni, de Vera mellett mégis megtapasztalta a Gazdis lét minden boldogságát. Drága Lutri, annyira sajnáljuk, hogy nem adatott meg több idő…