Amikor egy cica megtalálja az álomgazdit, mi mindig nagyon boldogok vagyunk, viszont ha egy esélytelen kategóriába sorolt cica költözik gazdihoz, akkor majd kiugrunk a bőrünkből az örömtől. Pompadour, a vak cica, és pindurka haverja Puding, tavaly betették szőrös kis hátsójukat a tutiba, Svájcig meg sem álltak, ahol egy cica és egy kutya mellé költöztek be. Zsebkendőt, nevetőizmokat készítse elő mindenki, mert íme, a beszámoló:

Hát a cicusok remekül vannak. Picurkának (aki Puding, de mi Picurnak hívjuk) eleinte az volt a kedvenc időtöltése, hogy a függönyön lógott, mint egy cirkuszi akrobata, egyfolytában le-felmászkált, egészen a plafonig és vissza. Erről mostanában kezd leszokni, de az irodai székemre továbbra is csak úgy tud felmenni, hogy hátul a támlánál kezdi, és azon mászik át. A függönyök és a szék kárpitja ennek megfelelően cafatokban lóg, na de hát ezek csak tárgyak, nem is éppen a legújabbak. Ö egyébként nem lett igazán óriási (lehet, hogy csak nekem nem tűnik fel, mert mindig látom), bár rengeteget képes enni. Igazából mind a kettő rengeteget eszik, Pomika igazán jó nagydarab kandúr lett, már amikor megérkezett, elérte a három és fél kilót, szerintem azóta jóval több lett. Az, hogy szeme nem nagyon van, egyáltalán nem zavarja, hiszen szerinte az a lényeg, hogy foga és karma meg füle legyen, a többi nem annyira fontos, ezek segítségével mindent megtalál, ami nagyjából emészthető, eleinte nem igazán lehetett tőle enni. Mostanra már azért sejti, hogy nem nagyon díjazzuk, ha a tányérunkból próbálja kilopni a kaját, az, hogy valaki nem lát, még nem jelenti azt, hogy neki aztán mindent szabad. Ez persze kicsit idegmunka, ö feljön az asztalra, én lerakom, ö megint feljön, én megint lerakom... Aztán remélem, hogy úgy a tizedik lerakás után megunja ezt a játékot. Eleinte nehéz volt, most már jobban megy (nekem). A ceruzáimat pedig nagyon gondosan el kell dugnom előle, valamiért imád ceruzát és radírt lopni, nem tudom, mi annyira vonzó a papír-írószerben, de ceruzáknak és radíroknak képtelen ellenállni, ha pedig valami papírnemüt talál, azt azonnal fecnikbe harapdálja. Ahogy mondtam, foga azért van, használja is rendesen. Kiharapta a mosógépem lefolyócsövét, azóta csak a ház közös gépével tudok mosni. A fene se gondolta volna...

Van egy kutyánk is, szintén egy budapesti menhelyről, tőle egyáltalán nem féltek sohasem. Valahogy kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy van itt egy kutya meg egy macska, ők jöttek, aztán kész. Semmi gond nem volt az összeszoktatással, bár a régi cica miatt egy kicsit aggódtam, mert ő az Osztrigás Mizantróp, olyan igazi morcos flegma macska. De érdekes módon ö se csinált problémát, azt hiszem, összesen talán egyetlenegyszer fújtak egymásra. Sőt ez a Mizantróp néha odáig is leereszkedik, hogy a Pomikával játszik, pedig nem is játékos fajta. Legalábbis eddig nem volt az, de a két fiatal kandúr valahogy jót tesz neki. A kutyával néha "nevelgetik" egymást, a kutya nem szereti, ha macska megy az asztalra (ez érdekes, talán tőlem leste el, hogy macska és kaja ne legyen együtt az asztalon), olyankor rámordul, a macska meg erre néhanapján pofon vágja a kutyát. Bármelyik, mindegy, hogy szemes vagy szemtelen macskáról beszélünk. Úgyhogy nincs probléma, mindenki tudja, hogy hol a helye. Ja, velem a cicák kezdettől fogva kedvesek és barátságosak voltak, sőt, mióta itt vannak, érdekes módon a Mizantróp is szociálisabb lett, azóta ö is szívesen odajön hozzám egy kis simogatásért, ami régebben nem volt a szokása. Olyankor még dorombolni is hajlandó. Mindenesetre bármikor bárhonnan közelítek, mindegy, hogy reggel jövök-e ki a hálószobából, bevásárlás után jövök-e haza vagy a fürdőszobából jövök-e ki, a három macska ott ül az ajtó előtt és rám vár, majdnem olyan ez a négy állat, mintha a gyerekeim lennének.