Az ideiglenes befogadás alapvetően nem fenékig tejföl. Na jó, nem akarok túlzásokba
esni, meg annyit panaszkodni, fogalmazzunk úgy, hogy nem mindig fenékig tejföl. Ha
például a kis védenc beteg, nem akar enni, műtét vár rá, és még sorolhatnám hosszan, az
számunkra csupa aggódás. Ha még szopiznia kell, az 24 órás szolgálat, mint egy újszülött kisbaba anyukájának. Mindezekért a fáradozásokért, a fájdalomért, ha nem sikerül, az állandó drukkolásért, hogy sikerüljön, bőséges kárpótlást nyújt az, amikor egy boldog kiscica szalad felénk vidáman, levadássza a játékegeret, az ölünkbe bújik és dorombol, egyszóval kiegyensúlyozott és egészséges.

A Tésztafélék család a bekerülésükkor...


és most

Csak az a gond, hogy ez nem mindig történik így…

Egymás után két kupac babacica került hozzám, akiket a szuper önkéntes pótmamik cumiztattak, néhány napos koruktól kezdve. Amikor már önállóan is elkezdtek enni, a
dadusoktól átkerültek hozzánk, az „oviba”. Ez igazán hálás feladat, hiszen a kézzel nevelt bébik feltétel nélkül megbíznak az emberekben. Nekifutásból másznak a fejünkre, puszilkodnak, finoman beleharapnak az orrunkba, természetesen mindezt fülsiketítő dorombolással. Állandóan megy a játék, ha pedig elfáradnak, imádnak ölben pihengetni. Eszükbe sem jut, hogy bármi bántódásuk eshet, hiszen az ember jó és táplál és gondoskodik és vigyáz rájuk. Ezt ismerik, soha más tapasztalatuk nem volt. Én azt vallom, hogy így a normális. Megszelídítettük őket, nem szabadna félniük
tőlünk. Szégyen és gyalázat visszaélni a bizalmukkal. És mégis megtesszük, újra és újra és újra.

Pár napja két új cica érkezett hozzánk ideiglenes vendégeskedésbe. Picik, gyönyörűek – és rettenetesen félnek. Szó szerint kirugdosták őket egy házból, ezután kért számukra segítséget egy vidéki állatvédő. Ilyen kezdéssel természetesen rettegnek az embertől, nekem pedig a szívem szakad meg. Persze tudom, hogy hamarosan megnyugszanak és
felbátorodnak és talán azt is el fogják hinni nekem, hogy most már soha többet nem bánthatja őket senki és csakis csupa jó dolog fog történni. De azt a tapasztalatot, ami
őket a mi ember világunkkal legelőször összekapcsolta, nem tudom semmissé tenni.

Pici Zokni és Mamusz: ígérem, hogy most már minden rendben lesz. Ígérem, hogy embernek nem nevezhető vademberek többet a közeletekbe sem mehetnek. Ígérem, hogy vigyázok rátok addig is, amíg megtaláljuk számotokra az igazi, nagybetűs Álomgazdit. Ígérem, hogy ő is imádni fog benneteket. Remélem, hogy mindezt hamarosan elhiszitek nekem. És akkor lassacskán előmerészkedtek a szekrény alól.
Lassacskán eltűnik a rettegés a kis szemetekből. Esetleg még egy kis dörgölőzés is lesz. És elhiszitek azt is, hogy a felétek nyúló kéz csakis simogatni és kényeztetni akar.

Kiscicáink után érdeklődni a macskamentes@noeallatotthon.hu email címen lehet. Köszönjük!