Sokszor kapunk szemrehányást, hol finomabb, hol nyomdafestéket nem tűrő stílusban azért, mert megválogatjuk, hogy kinek adunk örökbe cicákat. Lesújtó, amikor azért támad minket valaki, mert lelkiismeretesen és felelősen igyekszünk végezni a munkánkat.

Sajnos a felelősség kérdése sokaknak egészen más és mást jelent. Számon tartani is nehéz, hogy hány hívás és e-mail érkezik napi szinten, bajba jutott, elárvult, kidobott cicákról, nem várt szaporulatokról, megunt házikedvencekről. Minden szervezet véges
erőkkel rendelkezik, mind az anyagiakban, mind a férőhely kérdésében, és igen, az
emberi energiában is. Állami támogatást nem kapnak a menhelyek és állatvédő szervezetek, a feladatokat ellátók legnagyobb része pedig önkéntes, aki saját teljes munkaidős állása mellé vállal szinte még egyet, önkéntesen – azért mert a szíve, lelke, esze azt diktálja, hogy mindannyiunk közös erkölcsi felelőssége az a helyzet, ami ma a kóbor állatok frontján a világban és ezen belül kis hazánkban uralkodik. Azért, mert tudja, hogy a helyzet nem fog magától megoldódni, a problémák nem tűnnek el, eredményt pedig csak közösen érhetünk el. Persze, ha mindenki (vagy legalábbis jóval többen) így gondolná, akkor nem is lenne talán annyi munkája az állatvédőknek…

Önkénteseink ideiglenes védenceinkkel. Mert mi így szeretjük őket...

Mi történik a gyakorlatban? Szemrehányást kapunk, ha nem vagyunk szuperhősök, ha nem áll minimum 68 órából egy napunk, ha nem tart a végtelenségig az erőnk, időnk, energiánk, kapacitásunk. Hiszen a mi dolgunk az lenne, hogy bárkinek, bármikor, bármiben rendelkezésére álljunk. Ha nem tudunk rohanni és azonnal megoldani a problémát, „csak” javaslunk, időt és egy kis együttműködést kérünk, akkor felháborodást, szitkozódást kapunk, hiszen nekünk ez a feladatunk.

Pedig soha nem a jó szándék és a segíteni akarás hiányzik, higgyétek el. De először is,
tekintettel a fentiekre, meg kell tanulnunk meghúzni bizonyos határokat, annyi feladatot
vállalni, amennyit el is tudunk látni. Sokszor erőnkön felül, sok áldozattal, de még
éppen el tudunk látni. Akiket megmentünk, már a „mieink”, sorsuk a mi kezünkben van és ez akkora hatalom, amivel tilos visszaélni! Ebbe beletartozik az is, hogy a megmentett állatokat gondos szűrés után adjuk csak örökbe és boldogulásukat az örökbeadás után is nyomon követjük. Számunkra ez csak így képzelhető el, ez a valódi felelősség, ami nem ér véget igazából sohasem. Mindegyik mentvény kedves a szívünknek, így még véletlenül sem szabadulni akarunk a cicáktól, hanem biztonságos, életre szóló otthont, családot találni a számukra. És valóban nem adunk örökbe „akárkinek” és „akárhova”. Ellenőrizzük a feltételeket és több körös szűrés után döntünk. És legnagyobb sajnálatunkra, még így is előfordul, hogy az örökbeadás utóbb hibásnak bizonyul.

Turbina egy édes, fiatal cicalány. Tavaly még kölyökként fogadták örökbe, most pedig ismét a Macskamentés gondozásában van. Tavaly az életre szóló felelősségvállalás és biztonságos otthon ígérete várta, most újra gazdit keres. Hogy miért került vissza hozzánk? Sajnos számos oka van. Kiesett egy harmadik emeleti erkélyről (ahová minden óvintézkedés nélkül rendszeresen kiengedték) és még csak orvoshoz sem vitték. Nagyon le van soványodva és vélhetően a rendszeres fenyítés eredményeképpen retteg a férfiaktól. A szerződésben vállalt ivartalanítása nem történt meg, oltási programja félbe maradt. Mindez alig néhány hónap leforgása alatt…

Turbi ideiglenes befogadójánál, örökbefogadása előtt, majd visszakerülés után...

És mi persze azonnal és gondolkodás nélkül ismét a gondozásunkba vesszük, hiszen ez
a dolgunk?! Nem, nem dolgunk mások felelőtlensége után takarítani, de a Noé
örökgarancia. Számunkra ezt jelenti a valódi felelősség, egyetlen családtagunkat sem
hagyjuk a bajban, még akkor sem, ha legjobb tudomásunk szerint valaki már levette a
vállunkról ezt a terhet.

Turbináé sajnos nem egyedi eset, bárcsak az lenne. A leggondosabb előszűrés ellenére is megtörténik, hogy az elején fűt-fát ígérő, a feltételeket szerződésben vállaló „gazda” utóbb mintha nem is létezett volna. Hamarosan nem megfelelő tartási körülményekről,
veszélyeztetésről értesülünk, a kommunikáció nehézkessé válik, a „gazda” nem egyszer nemes egyszerűséggel tovább adja, kidobja az örökbefogadott állatot, akiért nem is olyan rég, még egész életre szóló felelősséget vállalt. A történet vége pedig sokféle, de
semmiképpen nem boldog módon alakul. Ha az „örömteli” otthonra találást szerencsétlen állat egyáltalán túléli, akkor visszakerül hozzánk, sokszor lelkileg megtörten, lesoványodva, betegen, sérülten. Nekünk a szívünk szakad meg, az örökbefogadó pedig vonogatja a vállát, mondvacsinált kifogásokat keres, vagy csak egyszerűen a képünkbe vágja, hogy „ez csak egy macska”.

A tavaly júniusban mentett "Dargay-tesók", Vuk, Zéró és Szaffi útja, a mentéstől az álomotthonig

Nos, számunkra egyikük sem „csak egy”. Egy a sok közül, valóban, de egyedi, értékes, ÉLET mindegyik. Nem szabadulni akarunk tőlük. Nincs bárkinek, bármi áron. Boldognak akarjuk látni őket, hogy soha többet ne szenvedjenek és ne nélkülözzenek. A sok rossz tapasztalat gyanakvóvá, bizalmatlanná tesz minket, igen. Szőrszálhasogatók vagyunk? Meglehet. Ha ez a garancia arra, hogy a megmentett állatok méltó és megfelelő élethez jussanak, akkor ezt bizony büszkén vállaljuk!Egy-egy ilyen eset után, ha lehet, még sokkal jobban értékeljük és szeretjük az igazi Álomgazdijainkat. Szerencsére vannak szép számmal és mi nagyon hálásak vagyunk a
gondviselésnek a pozitív példákért. De az elrettentő esetek nagyon megviselik az
állatokat és az őket féltőn óvókat is. Nem véletlen, hogy szigorúan és határozottan nem
adunk örökbe cicát szaporítási célzattal, kizárólag kinti tartásra, illetve ajándéknak! Még egyszer hangsúlyozzuk: életekről, nem pedig használati tárgyakról van szó! Mi
igyekszünk gondosan szűrni a jelentkezőket – de benneteket is kérünk: átgondoltan,
megfontoltan, egyszóval felelősen döntsetek!