Már nagyon régen szerettem volna,
Hogy Rólatok is szülessen néhány kedves strófa.
Rólatok,akik oly csendesen éltek a menhelyen,
S akiket talán nem kísér akkora figyelem.
Mert ha látogatók jönnek,nem tudtok ugatni,
S az érkező vendégek tudtára adni,
Hogy Ti is vágytok otthonra,meleg kanapéra,
S egy szerető kéz gyengéd simogatására.
Persze,mint ahogy az természetes,
Köztetek is akad bátor egyed.
Aki meglátva a vendéget,előbújik kuckójából,
S kedvesen törleszkedve hangosan dorombol.
Például Csöpike,a vörös-fehér úrfi,
Aki mindenkit megtalál,legyen az bárki.
Hízelegve simul minden emberhez,
S nem akadt még olyan,ki ne simogatta volna meg.
Pedig eleinte nagyon félős volt,
Csak akkor mert enni,ha nem volt senki ott.
De idővel kinyílt s szépen beilleszkedett,
Megismerve végre a gyengéd szeretetet.
Van köztetek olyan,ki önként lett az otthon lakója,
Mert egyszerűen beköltözött a gazdasági udvarba.
Meglepetés volt szó szerint a tette,
Csoda,hogy tette után ez lett a neve?
Szürke csíkos barátunk jön-megy az udvarban,
S láthatóan jól érzi magát e népes táborban.
Vadcica is itt él,az igazi szabad lélek,
Igen jól alkalmazkodott a menhelyi élethez.
S míg eleinte karmolt,vadul támadott,
Mára megszelídült,mondhatnám,kézhez szokott.
Piedone is helyet kapott,a csonka farkú,szépséges,
Ki nevéhez méltóan erős és méretes.
Igazi kandúr,büszke és méltóságteljes,
Fekete kabátkáján fehér mintákat viselve.
De itt leltek otthonra a kobzott cicák is,
Szörnyű körülmények közül mentve Őket egytől-egyig.
Szocializálatlanok,soványak és bőrbetegek,
S nehezen felejtik a velük történteket.
Sokat közületek a vörös iszapból mentettek,
Bundátokat akkor vörös sár fedte.
Fájdalmatokat keserves nyávogással jeleztétek,
S gondos kezet kezdtek ápolni Benneteket.
Fürdettek és kenőcsöztek, és megint csak fürdettek,
Míg bundátok színét vissza nem nyertétek.
De akadtak,sajnos,akik nem maradtak életben,
Pedig a segítő kezek mindent elkövettek.
Csendben,könnyek közt elbúcsúztunk Tőletek,
S mementói lettetek az emberi felelőtlenségnek.
Mint ahogy a kutyák,Ti is egyre többen vagytok,
Kiknek nem jut saját gazdi s otthon.
S csak reménykedve vár,hogy egyszer,talán,
Szerető gazdira s otthonra talál.
Amikor a látom a kidobottakat,a sérülteket,
A megnyomorított,megkínzott,balesetet szenvedetteket,
Mélyen szégyenkezem,mert embernek születtem,
Ki képes ezt tenni egy szegény védtelennel.
Értük jött létre azon emberek csapata,
Kiknek ezen cicusok mentése a feladata.
Önként vállalva,szívvel-lélekkel teszik a dolgukat,
Gondozzák s gyógyítják az arra rászorulókat.
Egy honlapot is létrehoztak,melynek köszönhetően,
A leendő gazdik a neten is láthatják védenceiket.
Eme kis versecskében csak néhányan szerepeltek,
Pedig a világban annyian kóboroltok s éheztek,
Mert rengeteg a nemtörődöm,felelőtlen ember,
Kinek az ivartalaníttatás meg sem fordul a fejében.
Így a nem kívánt utódok csak születnek,születnek,
Az éhező,hontalan állatok számát egyre csak növelve.
De,hála az égnek,egyre többen vannak,
Ki társként,barátként egy kedves cicust akarnak.
És mert érző lélekként segíteni szeretnének,
Menhelyről választanak maguknak kedvencet.
Sokan visszaírnak,megköszönve azt,
Hogy választott kedvencére gondos emberek vigyáztak.
Kis beszámolójukhoz fényképeket is csatolnak,
S mi meghatódva nézzük a boldog cicusokat.
Talán ez ad erőt annak a maroknyi emberkének,
Akik önmagukat nem kímélve küzdenek Értetek.
Akik lehetetlent nem ismerve mentenek Benneteket,
S akik akkor a legboldogabbak,ha gazdira leltek.
Ez a vers Nekik is szól,köszönetképpen,
Az általuk megmentett sok-sok cicus nevében.
Akik hálával gondolnak valaha volt gondozóikra,
Akik árva életükbe megannyi fénysugarat hoztak.
S akiket sosem felejtenek,bármilyen messze is sodorja őket az élet,
Mert a szívükben ott élnek,mint örök emlékek….

Timinek, Vikinek, Karidzsnak, Erikának és Mindenkinek,aki csak menti,gondozza ,ápolja,szeretgeti a cicusokat...

Szakállmama