Sokszor előfordul mostanában a cicát / kutyát kisbaba mellé téma. Sokszor és sokan próbálják eloszlatni a tévhiteket, felhívni a figyelmet a szükséges óvintézkedésekre, kiemelni az előnyöket. De sajnos még mindig rengeteg vészmadár van, akik valódi sci-fi történetbe illő mesékkel riogatják a kismamákat. Egy első gyermekét váró kismamát könnyű összezavarni, befolyásolni és valóban nagy a környezet felelőssége. A családtagok, barátok, orvosok a legjobb szándék mellett is többet ártanak, mint használnak ilyenkor azzal, ha sületlenségekkel beszélik tele a várandós nő fejét. Mindez azonban nem lehet mentség! Aki elég érett arra, hogy gyereket vállaljon, annak elég érettnek kell lennie ahhoz, hogy alaposan tájékozódjon, felmérje a körülményeket és érett, felelős döntést hozzon. Egy évek óta családtagnak számító kedvenctől, a gyermek születését követően rövid úton megszabadulni NEM érett és NEM felelős döntés! Nem ez az a példa, amit a jövő nemzedékének mutatnunk kell!
Egy gyermek nem csak úgy bepottyan az ember életébe, még a nem tervezett gyermekáldás esetében is jó pár hónap áll rendelkezésünkre a megfelelő felkészüléshez. Lehet utána olvasni, lehet szakértő véleményét kikérni, lehet mások példájával megismerkedni. Lehet kisebb átalakításokat végezni a lakáson, külön zugot biztosítani a babának és a cicának. Lehet gondolkodni…

Nagylányom van, idén lett 10 éves. Két saját cicánk volt, amikor megszületett. Már akkor „beszélgettek”, amikor még meg sem érkezett, a cicák doromboltak a pocakomhoz bújva, leánykám pedig mindig pontosan ott nyomakodott, ahol a cica feküdt. Megható volt. Alig vártam, hogy találkozzanak. A legjobb barátok lettek és olyan szemlélet kialakítását segítették elő, ami egy életre szól. Felelősség, érzékenység, odafigyelés, a gyámoltalan védelme. Amíg kellenek ezek az értékek a gyermekeink életébe is, addig mindenki becsülje meg négylábú segítőit: senki nem tud olyan jól rávezetni egy gyermeket ezekre az értékekre, mint ők.
(Orsi-Emma anyukája)

Jelenleg is vannak cicás kismamáink, szeretnénk megosztani veletek az ő tapasztalataikat:

’’Pár nap és 1 éves a lányom. Nem mondom hogy mindig könnyű volt rá es a 2 cicámra is figyelni... Figyelni hogy nehogy véletlenül ráfeküdjenek, majd arra hogy kivegyem a macska farkát, fülét, kajáját, szőrét a lányom szájából. Nem mondom hogy sosem szitkozódtam az állandó porszívózás meg " hengergetés" miatt... De azért az igazsághoz hozza tartozik, hogy extra paramami vagyok.
Egy paramami, aki még így sem lenne képes megválni a macskáitól. Kis tájékozódással rá lehet jönni hogy az egyetlen veszélyes dolog a babára ha férges a macska, az meg ugye elég könnyen elkerülhető. De egyáltalán nem veszélyes hogy a lányom sikítva nevet mikor meglátja a cicákat, hangosan kiabálja hogy nya (nyau), es állandó őrzője van az ágya mellett.”
(Zsófi-Zozi anyukája)

"Gyerekkorom óta van cicám, jelenleg három saját. Amikor babát terveztünk a párommal meg sem fordult egyikünk fejében sem, hogy bármin is változtatni kellene. De, bocsánat, egy dolgot igen: nem én almoztam - többnyire…(mert azért nem hagytam a kakát órákat az alomban ha éppen egyedül voltam itthon) és időszakosan felfüggesztettük az ideiglenes cicák befogadását. Ezt is főleg azért, mert az első trimeszterben olyan vacakul voltam, hogy még a sajátjainkat is a párom látta el, én szinte csak aludtam itthon. Viszont továbbra is jártam ki a Noéra, igaz nem cicát takarítani, de bizony-ó én bátor!- bemerészkedtem a cicák közé és simogattam is őket. Utána nem nyúlkáltam a számba és nem nyalogattam a cicákat sem. Így nem sok esélye maradt a rettegett toxopalzmózisnak! Mert ez az amivel leginkább riogatják a kismamákat. Holott utánajárással és szakszerű tájékoztatással egyértelművé válik, hogy cicától elkapni minimális az esélye. Így tehát három cicám végigkísérte babánk 9 hónapját, néha az ölembe ültek, doromboltak neki, de leginkább az tűnt fel nekik, hogy a hasamtól egyre kevésbé férnek az ölembe…

Amikor a kórházból hazahoztuk a kisfiunkat egyből szemügyre vették és az első pillanattól kezdve egy szobában tartózkodunk mindannyian napközben, a három cica, a kisfiam és még aki éppen itt van. Van amelyikük nagyon kíváncsi rá, van amelyikük próbál nem tudomást venni róla, de megtámadni egyikőjük sem próbálta még őt. Természetesen felügyelet nélkül nem maradnak soha együtt, de lassan úgyis eljön az az idő, amikor a cicákat kell majd tőle „óvni”, hiszen biztosan érdeklődve fogja szemlélni őket, természetesen a maga hangos módján eleinte. És azt gondolom sokkal gazdagabb lesz attól, hogy állatokkal nő fel, hogy tudni fogja hogyan kell bánni velük, odafigyelni rájuk és hogy sok mindent fog tanulni tőlük. Soha nem fogom megérteni azokat akik képesek megválni az addig családtagként kezelt állatuktól gyermekük érkezése miatt…."
(Anita-Andris anyukája)

’’Fél pocakosságom alatt azt hallgattam nagymamámtól, hogy "De ugye mire megszületik a kicsi elajándékozzátok a cicákat? Maximum egyet tartotok meg, ugye?" És ehhez hasonló mondatokat... A várandósságom végére már inkább fel sem hozta a témát, mert megértette (nem elfogadta, hanem megértette) hogy nincs miről beszélnünk, nem válunk meg a cicáktól. Nem azért mert ők fontosabbak, hanem azért mert nem kell választani. Itt nem arról van szó, hogy cicák vagy baba, hanem arról, hogy cicák és baba felelősséggel. Tudtuk és ma is tudjuk, hogy milyen veszélyt jelentHET a cica HA nem figyelnek oda a szülők, de a kisgyerek az ágyról is leeshet ha a szélére tesszük, mégsem cseréljük le az ágyat és alszunk inkább a földön... pedig az csak egy tárgy. Egy cica, aki velünk él már egy ideje, akit befogadtunk, a családunk része.

Panel lakásban élünk és nálunk 5 cica van - sajnos, mert az idős cicánkat betegség miatt el kellett engednünk. Pont ő volt az, aki a babavárás során jött a hasamhoz, pedig ő mindig a lábunknál aludt... de ahogy nőtt a pocak, ő is egyre többet volt mellette. Amikor beteg lett és tudtuk, hogy el kell engednünk, mellette feküdtem és a kis pocaklakónk egyből ficánkolt - amint a cica mellé feküdtem. És a mai napig emlegetjük, hogy bárcsak Puding cicánk is itt lehetne velünk...
Kicsi lányunk 2 hónapos. És nem hagyjuk egyedül a cicákkal, nem alszunk együtt a cicákkal - még ahhoz ő túl kicsi - de nem is emelünk falat közéjük: vannak óvintézkedéseink és ezeket szigorúan betartjuk. Ismerjük a cicáinkat, tudjuk, hogy melyikhez hogyan kell közelednünk, melyiktől mit várhatunk.
Valóban nem mindig könnyű ennyi cicával, de csak egy kicsivel több odafigyelés és előretervezés kell. És megéri.
Ha kicsi lányunk nagyobb lesz, természetesen továbbra is szeretnénk ideiglenes gazdik lenni, és szeretnénk, hogy majd ő is hasonlóan viszonyuljon a cicákhoz, kutyákhoz, mindenféle állathoz.’’
(Zsuzsi-Emma anyukája)