Macskamentés logo
English English Deutsch Deutsch

Gazdira váró cicákGazdira váró cicák Gazdira váró perzsa cicákGazdira váró perzsa cicák Gazdira váró maine coon cicákGazdira váró main coon cicák Közvetített cicákKözvetített cicák Elveszett/talált cicákElveszett/talált cicák Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

Tudnivalók a macskatartásrólTudnivalók a macskatartásról A hét cicájaA hét cicája MacsNaplóMacsNapló MacskanyelvMacskanyelv Történetek állatainkrólTörténetek állatainkról Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól FotóalbumFotóalbum LinkekLinkek

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Számlaszám és adószám

Mit adományozzak?Mit adományozzak?

Noé Támogatói KlubNoé Támogatói Klub
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Ahol egy másik történet elkezdődik...
2014.09.23.
Egyik hajnalban, a fürdőszobában bóbiskolva, ölemben egy leállt keringésű kiscicával döntöttem úgy hogy megírom ezt a cikket. Senki ne ijedjen meg nem lesznek sokkoló képek, tragikus fordulatok és könnyfakasztó végkifejlet. Nem szeretnék sem kioktatni, sem megbántani senkit. Csak azt szeretném, hogy minél többen ismerjenek meg legalább egy olyan történetet a sok közül, ami akkor kezdődik amikor egy poszt alá kikerül az a bizonyos „…szerencse hogy nem a kukába dobta őket, így legalább jó helyre kerültek” komment. Mert hiszen ha nem a kukában landoltak és jó helyen is vannak akkor a probléma meg van oldva. Vagy mégsem? De kezdem inkább az elején.



Sajnos néhány hete az idén ki tudja hányadszor valaki egy kartondobozban ott felejtett négy körülbelül három hetes fekete cicát a Noé kapuban. Mi történik ilyenkor? Az önkéntesünk aki éppen szolgálatot teljesít eldobja a munkáját, beviszi a cicákat megtisztítja, megeteti őket és állatorvos hiányában megpróbálja felmérni, hogy a tenyérnyi visító szőrpamacsok vajon csak megijedtek, éhesek vagy van-e esetleg komoly bajuk.


(A képen Figaro, egy másik ottfelejtett alomból...)

Ezek után fénykép készül róluk, és igyekszik egy nyomdafestéket még eltűrő posztot összehozni, hogy esetleg szoptatós mamacicát találjunk, vagy arra buzdítsunk mindenkit, szálljon be a ránk váró legjobb esetben is több tízezer forintos költségekbe. A poszt a facebookra, a cicák a fertőző részleg egyik ketrecébe kerülnek.



Eddig talán sokan ismerik a sztorit. De ezután? Mi van akkor amikor bezár délután az állatotthon és az utolsó önkéntes is hazamegy? Az ilyen pici vagy sérült, beteg cicák állandó felügyeletre de legalábbis három óránkénti etetésre szorulnak. Itt jönnek képbe az ideiglenes befogadók. Én is ideiglenes befogadónak jelentkeztem egy felhívásra, a macskamentő csoport pelenkás részlegére, azaz néhány másik önkéntessel együtt mi kifejezetten az elárvult vagy kidobott kölykök felnevelésével foglalkozunk. Az ezzel járó kötöttséget viszont kevesen tudjuk csak vállalni. Mert bizony mi is pont olyan emberek vagyunk mint bárki más, van munkánk, családunk, otthonunk, saját állataink. Van közöttünk diák, anyuka, apuka, nagymama, kismama, egy vagy több munkahelyen dolgozó. A „noézást” túlnyomó többségünk szerelemből csinálja. Az elenyésző számú „hivatásos” mellett, a kinti munkák jó részét, az örökbeadást, az ideiglenes befogadást, a honlap szerkesztését, fényképezést, cikk írást, fordítást, e-mailezést, rendezvényszervezést, sőt leggyakrabban a vezetői teendőket is önkéntesek a saját szabadidejükben végzik.
Miután a fentebb említett négy kis szurtos helyzete délutánra sem látszott megoldódni, úgy döntöttünk, én viszem haza őket.



És az a bizonyos történet, az én történetem itt kezdődik. Meglévő négy kutyánk, nyolc macskánk és két noés ideiglenes kölyök cicánk mellé már nem tudtuk volna megoldani az elhelyezésüket, lévén az egyik ideiglenes kölykök cicáról, Csepkéről kiderült hogy fertőzőbeteg és karanténozni kell. Nálunk egy karantén szoba van, ami nevezetesen a fürdőszobánk így ahhoz hogy a piciknek megfelelő, biztonságos helyek tudjak adni a nagyobbacska Csepkét vissza kellett vinnem az állatotthonba. Nem tudtam szabadulni a gondolattól hogy cserben hagytam. Mindezt valaki más felelőtlensége miatt. Azóta is a fertőző részleg egyik ketrecében lakik szegénykém, mert a szintén nem túl felelősségteljes gazdi jelölt többszöri ígérete ellenére sem jött érte. Nyilván van aki szerint ez is jobb mintha egy kukába dobták volna… Ezzel nehéz vitatkozni.



Szóval Csepke ment, a négy törpe jött, és számomra elkezdődött a 0-24 órás műszak. Etetés-büfiztetés-tisztogatás-kakiltatás, pisiltetés nyégyszer, majd két óra alvás és ugyanez elölről. A családom kénytelen elfogadni hogy ilyenkor nemhogy nem főzök vagy takarítok, gyakorlatilag hozzám sem érdemes szólni mert vagy alszom vagy nyűgös és ingerült vagyok. A barátaim nem hívnak moziba, kávézni mert munka után rohanok egyenesen haza. A munkahelyemről folyton elkések, és képtelen vagyok rendesen koncentrálni. Nem azt állítom hogy ne lehetne a dolgot jobban csinálni, csak azt hogy én nem tudom jobban csinálni. Ha valakinek mindez flottul és mosolyogva megy akkor szívesen elfogadok tanácsokat. Mindezzel semmi baj nem lenne, hiszen önként jelentkezem és imádom csinálni, de mennyire fair ez a szeretteimmel szemben akiktől elveszem az együtt töltött időt?



Mennyire fair a munkatársaimmal szemben akik miattam dolgoznak többet? Mennyire fair a saját állataimmal szemben akikre épp csak annyi energiám marad hogy eléjük lökjem az ételt? Semennyire. De gond egy szál se mert egy két nap moralizálás után az embernek elkezdik más dolgok lekötni a figyelmét. Ébren maradni már önmagában is komoly kihívás, ehhez jön még az állandó gyomorideg a betegségek miatt. Az anyjuktól erőszakosan és idejekorán elszakított és általában rossz tartási körülmények közül érkező kölykök szinte soha sem egészségesek. Amikor az ember a „nagyarányú elhullást” a saját bőrén tapasztalja azt szavakkal nehéz leírni. A baj többnyire éjjel, vagy hétvégén történik, de még véletlenül sem az állatorvos rendelési idejében. Próbáljuk megtenni ami tőlünk telik, sajnos azonban nem vagyunk orvosok és néha bizony egy-egy korábban megszerzett tapasztalat vagy annak hiánya dönt élet és halál között. Egy ilyen tenyérnyi macskakezdeménynek nincsenek tartalékai, órák alatt a végletekig leromolhat az állapota a legnagyobb odafigyelés mellett is. Van hogy az este még aktív, játékos kiscica a hajnali etetésnél már nem él. Az ember meg csak nyeli a könnyeit és csak sulykolja magába hogy menni kell tovább, csinálni mert a sor végeláthatatlan és nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust hogy megálljunk és nyalogassuk a saját sebeinket.



Az én négy kicsi feketémmel is volt gond bőven. Hányás, krónikus hasmenés, leállt bélműködés, bőrproblémák. Higgyék el gyomorszorító érzés minden alkalommal úgy benyitni az ajtón hogy az ember nem tudja mivel találja szemben magát. Előfordult hogy egész éjszakai virrasztás után egyiküket bőven rendelési idő előtt egyszerűen csak az asszisztens hölgy kezébe nyomtam egy darab papíron a tünetekkel és elrohantam dolgozni, azzal hogy majd délután jövök érte. Most ott tartunk, hála a Dél Pesti Állatgyógyászati központ orvosai és asszisztensei szakértelmének, a családom segítségének és a kollegáim toleranciájának, eddig sikerült mind a négy picit életben tartanom. Lassan elkezdhetünk azon stresszelni, vajon hogyan találunk gazdit nekik, mert ugye a feketék után nem kapkodnak.



Vajon az aki letette azt a bizonyos dobozt a kapuban felmérte hogy ezzel milyen terhet ró ezzel másokra? Vagy a kérdés inkább az, érdekli-e egyáltalán? Nem hiszem. Sőt inkább azt hiszem, gondolatban vállba veregette magát, mert mégis csak időt és fáradtságot nem kímélve elhozta őket egészen egy menhelyig, pedig az első kukába is dobhatta volna őket.


Megosztom a Facebookon