Nyár volt, június közepe. A vizsgaidőszak javában zajlott, és én a barátom kocsijában ülve vártam, hogy elérjünk Kőbánya-Kispestig, ahol ő kitenni szándékozott engem. Persze szerettem volna, ha hazáig elvisz, mert a XVII. kerületbe eljutni… Nem tíz perc. És aznap még tanulni is akartam.
Épp azon vitatkozunk, hogy megéri-e engem hazáig elfuvaroznia, és már-már nyerésre álltam, amikor az ablakon kipillantva megláttam a járda közepén egy kis fekete valamit, hegyes fülekkel. Dani javában ecsetelte, hogy a benzin milyen drága, és hogy nálunk úgyis csak unatkozna, ha hazavinne, de én már nem őrá figyeltem. Az egyre távolodó kis állatot figyeltem, aki mozdulatlanul kuporgott a járdán, és a növekvő távolságtól eltekintve is szánalmasan kicsi volt. Éreztem, hogy valami nincsen rendben, és láttam, ahogy a járókelők némelyike megsimogatja, de otthagyják.
Kiabálni kezdtem, erre Dani is kizökkent, és némi unszolás után hajlandó volt visszafordulni.
„Talán csak egy kupac ürülék az” jegyezte meg rosszallóan; szemmel láthatóan nem sok kedve volt ahhoz, amit terveztem: egy mentőakcióhoz.

A mentőakció ötlete azonban teljesen indokolt volt, ez azonnal kiderült, amint kiszálltam az autóból, és megláttam a kicsike cicát, aki olyan csipás volt, hogy alig látott minket összeszűkült szemeivel, az orra folyt, és egy gramm hús nem sok, annyi sem volt csonttá aszalódott kis testén. Még baba lehetett, ezért Dani megpróbálta hozzánk hívni az anyját, aki azonban nem jelent meg, és a ház is lakatlannak tűnt, ami előtt a cica búslakodott. Én úgy gondoltam, hogy ha lenne anyja, akkor nem így nézne ki… Ezt végül Dani is belátta, úgyhogy elővettünk egy szatyrot a kocsiból, és beleraktam az alig pár dekás kis testet.
Az addig apatikusan, leverten viselkedő cica – aki valószínűleg már elbúcsúzott az élettől – itt hirtelen megélénkült, hangosan követelte, hogy vegyük ki a szatyorból, és mindent megtett, hogy kimászhasson onnan. Dani ezt nem díjazta, és közölte velem, hogy a Kökin kitesz, egy ilyen őrült macskát nem képes hazáig elviselni, én akarom megmenteni, csináljak hát vele, amit akarok. Nem volt időm szerelmem döntésén kiborulni, már az járt a fejemben, hogy mit adjak a cicának, mert féltem, hogy nem éri meg a másnapot. A buszmegállóban volt egy bódé, ahol kávét is lehetett kapni, Dani vett hát egy dobozka tejszínt, de a cica rá se hederített, mikor belenyomtuk az orrát, arra sem vette a fáradságot, hogy lenyalja a cseppeket a pofijáról. Kezdtem komolyan aggódni. Dani megígérte, hogy hamarosan hív, aztán végignézte, ahogy felszállok a buszra, és integetett.
Sikerült leülnöm, így az ölembe vehettem a szatyorgyűlölő kis állatot. Az utasok érdeklődve, minden rosszallás nélkül nézték a nyávogó csúnyaságot, aki leginkább egy földönkívülire emlékeztetett… Cirógatni kezdtem, és igyekeztem megnyugtatni, mikor felbőgött a busz motorja. Eleinte idegesen kapkodta a fejét, és sírt, de elég volt úgy öt percnyi cirógatás és duruzsolás neki, és máris elszunnyadt. Előtte még párszor a szemembe nézett, mélyen, mintha a jövőjét próbálná kiolvasni a tekintetemből…
Amíg aludt, volt időm végiggondolni a következő lépéseket. Vasárnap lévén ügyeletet kellett találnom, ahová elvihettem, és pénzt is kellett szereznem. Meg a szüleim jóindulatára is szükség volt, mivel azt tudtam, hogy nem kedvelik az állatokat, nem véletlenül nem volt egy háziállatunk sem.

Hazaérve azonnal a szobámba mentem, és a cicával az ölemben felhívtam a kerület összes állatorvosi rendelőjét. Mikor anya meglátta a cicát, csak sóhajtozni tudott, rajtam pedig látta, hogy szívügyem a dolog, adott hát pénzt, és egy kosarat, hogy bringával mehessek a rendelőig.
Köki – ezt a nevet adtam neki, mivel a Kökitől úgy három percnyire ismertem meg – egész jól viselte ezt az utat is, de a rendelőben bizony hangoskodott egy sort. Bőr alatti infúzió, oltások, antibiotikum… Nem nagyon tetszettek neki ezek a dolgok. Én maximálisan megértettem, hiszen alig volt rajta bőr, ami alá beadhatták ezeket. A doktornő szerint 4-6 hetes lehetett, és még szophatott, mikor elveszítette az anyját, ezért kaptunk egy fecskendőt, hátha azzal meg tudom majd etetni.
Hazaérve szembe kellett néznem apám haragjával; teljesen kikelt magából amiatt, hogy hazavittem egy állatot, és követelte, hogy vigyem le az utca végén lévő patakhoz, és hagyjam ott. Anyám és a testvéreim azonban megvédtek minket, így egy hetet kaptam arra, hogy helyrehozzam a cicust, és új gazdát találjak neki.
A cica magától nem volt hajlandó enni, én pedig nem tudtam mit kezdeni vele, nem akartam erőszakkal etetni. Éjszakára egy rongyokkal bélelt dobozba tettem, és mivel nem vihettem be a házba, reméltem, hogy elalszik, és nem szökik meg.
Reggel persze nem volt sehol. Hüppögve kerestem, de nem találtam. Végül az öcsém hozta haza, pár házzal odébb, egy kapuban ücsörgött letargikus állapotban. Muszáj volt ennie; addigra sikerült olyan port szereznem, melyet ha meleg vízzel keverünk össze, anyatejjel felérő folyadékot kapunk. Anyám biztatására óvatosan kifeszítettem a kis állkapcsot, és pár cseppet nyomtam a cica szájába. És mivel nem volt más választása – nyelt egyet! Mosolyogva folytattam az etetést. Nem sokat sikerült beleerőltetni, de már ennek az apró eredménynek is nagyon örültem. Aznap még vagy négyszer megcsináltam ezt vele, estére már pisilt is. Hogy ne szökhessen meg ismét, bezártam éjszakára a kertünkben álló kis szerszámosházikóba. Sok rongyot tettem alá, egy kis alommal és vízzel, hátha hajlandó lenne magától inni.
Reggel már korán felébredtem, és kirohantam megnézni, hogy van. Még aludt, mikor kivettem a kis dobozából, teste ernyedten hevert a kezemben. Attól féltem, hogy haldoklik. Iszonyú görcs költözött a torkomba. A teraszunkra vittem, és az ölembe vettem. Ott ültem Köki felett a szikrázó, meleg napsütésben, és sírtam. Ekkor megmoccant. Kinyitotta tisztuló-félben levő zöld szemeit, és rám nézett. Nyújtózkodott, és utána… El sem akartam hinni… Dorombolni kezdett! Örült nekem!
Innentől kezdve egyre jobb lett minden. Köki már követelte a tápszert, és nem kellett mindig kifeszíteni az állkapcsát, egyre többet pisilt, és hamarosan kakilt is. A dorombolása is megszokott dologgá vált, egyre játékosabb és mozgékonyabb lett.
Naponta mentünk állatorvoshoz, ahol mindenki imádta őt, és csodálták a szívósságát. Szereztem cicahordozót, úgyhogy az utazás is könnyebb lett. Köki nagyszerű utastárs volt; elég volt párszor a szemébe néni, és megcirógatni a kis fejét, és máris nyugodtan zötykölődött velem a buszon.
Kamillás teával törölgettem a szeme alját és az orrát, és egyre szebb lett az „arca”. Megkezdtem az alomra szoktatást is, és nagyjából két nap alatt szobatiszta lett! Persze napi sok-sok órát foglalkoztam vele, és amikor a kertben voltunk, sosem tévesztettem szem elől, nehogy megszökjön, vagy veszélybe kerüljön. A szomszédunknak ugyanis van egy kennelbe zárt kuvasza… Aki az embereket imádja ugyan, de a macskákért sosem rajongott. Ezért egyszer – ha hülyeség, ha nem: megmutattam neki Kökit. Magasra emeltem, és komolyan közöltem a kuvasszal, hogy EZT a cicát nem szabad bántani. Nem tudtam, hogy Lady mennyit fogott fele ebből, de csóválta a farkát…
Pár órával később megkértem anyámat, aki épp a kertben teregetett, hogy vigyázzon kicsit Kökire, mert be kellett mennem a tápszerért és a fecskendőért. Mondtam neki, hogy két perc az egész, és hogy ne engedje, hogy Köki kimásszon a kertünkből.
Mikor visszamentem, Köki sehol. Anyám a vállát vonogatja, nem tudja, hol van. Nem kezdtem el üvöltözni vele, fontosabb volt, hogy megtaláljam a cicát, ezért megnéztem, nem ment-e be véletlenül a kuvaszhoz. Természetesen ott volt! Köki a kennel egyik végében ücsörgött, és a nála vagy húszszor nagyobb kutyát fixírozta, nyilván játszani szeretett volna vele – Lady pedig a kennel másik végében ült tanácstalanul, látszott rajta, hogy meghökkentette a helyzet, és nem mert semmit sem tenni. Kihívtam a kalandorrá avanzsált cicát, és megdicsértem a kutyát.

Amúgy Köki fiúcica volt, és az első fotókat már a második napon feltettem róla a netre, egy új gazdi reményében. Két jelentkező is akadt, egyik az egyetemről egy ismerős volt. Úgy döntöttem, neki fogom adni majd a cicát. Köki mindeközben – úgy a harmadik-negyedik nap környékén – rászokott a kiscicáknak készített zselés-husis tápra. Ezt eleinte a tápszerébe kevertem, de végül már nem kérte így, és mikor letettem elé a kis adag husit(ami jól össze volt keverve, direkt az anyatejről leszokó cicáknak készítik, és mit mondjak, nagyon drága volt, de a legjobbat akartam adni Kökinek), önállóan evett belőle!
Minden nap egy új csodát hozott. Köki kezdett egy igazi cicára hasonlítani, én pedig – habár alig tanulhattam valamit – nagyon boldog voltam. Elég hamar elhitte, hogy az anyja vagyok, és bármerre mentem, követett. Nem egyszer a házunkba is bevittem a tilalmak ellenére is, és nagyon jólnevelten viselkedett bent is.
Amikor el kellett búcsúznom tőle, nagyon levert voltam, de tudta, hogy jót teszek vele, és ez megnyugtatott.
A mostani lakóhelye egy lakásban van, két másik cicával lakik együtt, és valószínűleg már nagy és kövér, ahogyan azt elképzeltem, amíg etettem.
Remélem, jól van, boldog és elégedett. Nekem a mai napig hiányzik, és azt hiszem, sosem fogom elfelejteni ezt fájdalmasan gyönyörű és valószínűleg életreszóló élményt.

És a sok költség, sírás, félelem és UV (utóvizsga, ha valaki elsőre megbukik egy tárgyból, akkor még mehet utóvizsgázni belőle) ellenére, ha újra ilyen helyzetbe kerülnék, ugyanígy tennék, és azt javaslom, hogy tegyétek meg Ti is, mert amit egy ilyen állatka adhat nektek… az a sok szeretetet és boldog pillanatot… nos, az nem ér fel szinte semmivel! Ez az egy hét volt életem egyik legcsodálatosabb hete. Köszönöm neked, Köki, hogy bíztál bennem.

Jelinek Nóra