Vasárnap van. Ülök az autóban, s örülnöm kéne, hiszen cicát viszek gazdihoz. Ideiglenes befogadóként ez kéne legyen számomra a mennyország, hiszen a kis védencem, akire hetekig, hónapokig, akár évekig vigyáztam, akit nevelgettem, aki
nálam tanulta meg, hogy az emberi kéz nem bánt, hanem simogat, akinek gyógyítgattam testét-lelkét, most úton van velem élete utolsó állomásához. Legalábbis nagyon remélem, hogy utolsó. Miért mondom ezt?

A Noé Állatotthon Alapítvány úgy ad örökbe, hogy amennyiben az örökbefogadó bármely ok miatt nem tudja vagy nem kívánja az állatot tovább tartani, akkor bizonyos feltételek mellett visszaveszi, s nem engedi, hogy bárki másnak odaadják, elajándékozzák. Ez természetes, hiszen ha egy állat bekerült hozzánk, s egyszer a kezünkbe adta az életét, az a teljes időtartamra szól, mi sosem hagyjuk őt cserben. Ez így leírva egyszerűnek hangzik, de ha a mélyére nézünk, azért ez nem ilyen sima ügy.

Miért nem értik meg az emberek, hogy egy érző lényt fogadnak örökbe, aki ráadásul egyszer már nagy valószínűséggel megjárták a poklot! Miért csak a mi Noés szívünkben dobog olyan szív, amely meghasad abba, hogy mit érezhet egy állat egy-egy helyzetben?

Ülök az autóban, viszem gazdihoz a védencemet, de nem teljes az örömöm Penny több, mint 1 éve van nálam. Az első hónapot az ágy alatt töltötte, félve, rettegve, majd végre előbújt, de az érintést hónapokig elkerülte. Ha felé nyúltam, kikerekedett, riadt szemekkel menekült az emberi kéz elől, majd nagy nehezen sikerült vele megértetnem, hogy nem bántani akarom, s rájött, hogy a simogatás igenis jó dolog, s mára egy bújós, dorombolós cicává változott. És most úgy érzem, hogy cserbenhagyom.



Elviszem egy vadidegen emberhez, ismeretlen helyre, ahol még az ágy alja sem ott van, mint nálam, s ott hagyom. Egyedül. Vagyis megszűnik neki az a biztonságérzet, melyet a hónapok alatt én mutattam meg neki, nem lesz vele a falkám, akik a hónapok alatt biztatták, s megmutatták neki, hogy bennem lehet bízni. Szívem-lelkem benne van ebben a cicában, s most a szívem egy darabjával együtt fogom, s odaadom egy idegen embernek. Bízom benne, bízom abban, hogy értékeli, mekkora kincset tart a kezében, bízom abban, hogy élete végéig megadja számára az Otthont, azt az otthont, amelyről Állatok ezrei ázva-fázva-éhezve-szenvedve csak álmodhatnak. Átadom, mert rám szüksége van másnak, hiszen annyian várnak segítségre. S csak remélem, hogy Penny megtalálta a saját családját.

Sírva vezetek haza. Repesve várom a híreket. Mikor megjön az első foszlány, könnybe lábadt szemmel olvasom, hogy előbújt rejtekéből, érdeklődő, simogatható. Aki adott már örökbe állatot, csak az tudja, hogy milyen érzés ez. Addig, amíg nem jönnek gazdis hírek, boldog képek, sír a lelkünk, amint látjuk, hogy a védencünk jó helyen van, már nevet.

Ez lenne a happy end, de sajnos a tapasztalatok alapján még nem nyugodhatunk meg. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy az örökbe fogadók élnek a szerződést adta lehetőséggel, s ilyen-olyan ürüggyel visszahozzák az állatot
hozzánk. De nem úgy, mint ahogy mi elvittük őhozzájuk. Természetesen vannak
kivételek, de sajnos nem ez a jellemző.

Visszahozzák, mert ugat a kutya, éles a körme a macskának, felugrál mindenhova, túl büdös utána az alom, leverte az LCD TV-t, túl aktív, megbotlott benne a nagymama, túl öreg, beteg lett...

Nem érdekli őket, hogy mi lesz a cicával, hogy ez neki mekkora törést okozhatott, a lényeg, hogy szabaduljanak meg tőle. Hogy mi hogy tesszük rendbe a lelki a világát, az már nem az ő gondjuk.

Van, aki ezt elég jól viseli (mondjuk az sem mindegy, hogy ki mennyi időt töltött a gazdinál), de van, aki belehal. Igen, szó szerint belehal, mert nem tudja feldolgozni, hogy a szeretett gazdi nincs többé. Mi ha megszakadunk sem tudunk mindenkit a régi örökbeadójához visszahelyezni, hogy legalább ismerős helyre kerüljön, bár ilyen esetben mindig próbálunk ideiglenes befogadót keresni, hogy családi környezetet biztosítsunk a számára, de ez sem mindig sikerül.

Shadow cica állítólagos allergia miatt került vissza hozzánk. Sikerült ideiglenes befogadót találni, aki vállalta a lelkileg megtört cicát, de mikor a „gazdik” otthagyták, bestresszelt, melyet a kutyák jelenléte csak fokozott, így végül mégis a Noéra került, ahol bármit is tettek a lányok, hiába a kényeztetés, a finom falatok, az extra törődés, Shadowt egyik reggel holtan találták a fekhelyén. Semmi külsérelmi nyom, semmi betegség jele, egyszerűen megszakadt a szíve. :(



Szása cicánk ennél szerencsésebb volt, hiszen ő visszakerülhetett régi ideiglenes befogadójához, miután a gazdi úgy döntött, hogy mégsem kell neki a cica. Állítólag nem jön ki a másik cicájával. Mondja ezt az után, hogy olyan képeket küldött pár nap után, ahol a két cica majdnem egymás mellett fekszik. Lehet, csak mi láttunk már túl sokat, de ez nem az a helyzet, mikor a két cica nem jön ki egymással. De persze, ha így is lenne, csak mi vagyunk akkora idióták, akik még ezzel a helyzettel is megküzdünk annak érdekében, hogy segítsünk egy-egy cicán, összeszoktatjuk őket, tanácsot kérünk mástól, kipróbáljuk ezt, kipróbáljuk azt, ha kell, a fürdőszobát használjuk karanténnak, ameddig erre szükség van. Szása is ugyanolyan félős cica, mint Penny volt, aki a visszakerülése után pár napot újra az ágy alatt töltött, de szerencsére hamar rájött, hogy újra jó helyen van, biztonságban, szeretetben.



Myrtill cicánkat úgy adtuk örökbe, hogy tudták, nem teljesen egészséges, vesekímélő tápot kellett ennie. Majd amikor legyengült az immunrendszere, s beteg lett, napi orvosi ellátást igényelve, a kedves „gazdi” közölte, hogy ő ezt nem bírja lelkileg. Ideiglenes befogadója azóta vállalt más cicát, Myrtillnek pedig karanténra volt szüksége, nem találkozhatott a többi cicával, amíg ki nem derült, mi a konkrét baja, de természetesen mindettől függetlenül nem mondtak nemet, s Myrtill a „gazdi” mellől, ahol egyedüli cicaként uralhatta az egész lakást, az ideiglenes befogadónál az étkezőben kapott helyet, mert csak ott tudták megoldani a különzárást. Myrtill azóta jól van, megérezhette, hogy a „gazdi” a saját önsajnálatával volt elfoglalva ahelyett, hogy a macska gyógyulására összpontosított volna, így gátolva a javulást. Ideiglenes befogadói bírták lelkileg, s átbillentették a holtponton. Ők tudják, milyen egy hálás cica, ők kapták azt a szeretetteljes tekintet Myrtilltől, amiben megköszöni nekik az Életet, amit ők adtak vissza neki.



De miért csak mi tudjuk megoldani a lehetetlent? Miért csak mi tudunk erőnkön felül küzdeni, magunkat, a családot, a barátokat háttérbe szorítva küzdeni Értük, Őértük? Miért csak mi érezzük úgy, hogy ők a szívünkből egy darab? És miért van az, hogy bár folyamatosan adjuk örökbe a kutyákat, macskákat, a szívünk egy darabjával együtt, mégis van szívünk egy újat hazavinni, ápolgatni, szeretgetni, megtenni érte mindent, s örökbe adni a szívünk egy darabjával. Mert nekünk van szívünk. Boldog vagyok, hogy ekkora szívvel születtem, s még mindig lesz belőle pár darab, ami örökbefogadható...

Ui: Penny azóta újra nálam, de köszöni szépen, soha jobban :)

Nanda