Capri csonttöréssel került hozzám, a bal mellső lábának mindkét csontja, azonos vonalban tört el. Elfekvő állapotban, kihűlve találták. Pár nap múlva, mikor már stabilizálták az állapotát, megműtötték a törést.



Ez még nem indokolta volna azt a kálváriát, amit együtt átéltünk, de Capri, miután hozzám került, egyik napról a másikra nem volt hajlandó enni.
Visszavittem az orvoshoz, kezdődő macskanáthát diagnosztizáltak, kapott szurit, meg antibogyót. Két nap múlva Capri igazolta a diagnózist, taknya-nyála egybefolyt, változatlanul nem akart enni, s be is lázasodott. Próbáltam a kedvében járni, finomabbnál finomabb falatokkal kínáltam, de nem hogy nem ette meg, hanem látható undorral fordította el a fejét.
Bérletet váltottam az orvosi rendelőbe, s egyfolytában ingáztunk Caprival. Az immunrendszere teljesen leállt, s én megdöbbenve néztem, mit is jelent ez. A műtéti sebe, ahol implantátummal összerakták a törött csontjait, nem akart begyógyulni, nyílt sebként éktelenkedett a lábán. A lázát viszont nem ez okozta, mert a gondos kötözések nem engedték a sebet begyulladni. A kanül helyén a szőr nem akart visszanőni, teljesen csupasz maradt, a törése sem kezdett el csontosodni. A náthája egyszerűen nem múlt, az orra, és a szemkörnyéke is kisebesedett.




Pár napra ott hagytam a rendelőben, mert ott szakszerűen tudták etetni, de az volt a gond, hogy már szinte a kaja látványától habzott a szája, s amit evett, azt részben ki is hányta. Leszűrettük az alapvető macskabetegségekre, s meglepő módon mindháromra negatív eredményt kaptunk. Tovább kutakodtunk, s a teljes vérkép megállapította, hogy a felső légúti fertőzés ráment a hasnyálmirigyére. Tipródtunk, hogy mi legyen. Capri szinte még alig ismert, de én voltam a biztos pont az életében, szó szerint kapaszkodott a nyakamba a vizsgálóasztalon. Ha velem volt, megnyugodott, s nem hányta ki az ételt, s kevésbé habzott a szája. Viszont én nem tudok szondát ledugni a száján, hogy megetessem, legfeljebb fecskendőből tudom táplálni. Végül kezelőorvosával közösen úgy döntöttük, vigyem haza, hátha megjön az életkedve, tovább kapja a gyógyszert, s talán végre elkezd enni magától.
Hát nem így történt. Igaz, hogy nem hányta ki az ételt, de önállóan egyáltalán nem akart enni, s egy idő után már azért is küzdeni kellett, hogy fecskendőből meg tudjam etetni. Egész nap az ágyamon feküdt, apatikusan, a világról tudomást sem véve, legfeljebb pisilni ment ki, s már húzódott is vissza. Már nem csak az orra volt sebes, hanem a csupasz részeken is apró pici sebecskék jelentek meg. Az immunrendszere teljesen felmondta a szolgálatot.






Biztos vagyok benne, hogy sokan ekkor már azért könyörögtek volna, hogy altassuk el, hiszen teljesen elhagyta magát, az alapvető létfenntartásra sem volt igénye, undorodott az ételtől. De a Noé Állatotthon és a Délpesti Állatgyógyászati Központ nem arról híres, hogy csak úgy feladja, mikor az állatnak semmiféle halálos betegsége nincsen! Úgy éreztük, hogy nem a szenvedéseit hosszabbítjuk meg, hanem igenis adunk neki még egy esélyt az életre! Így Caprinak két hétig az orvosi rendelőben kellett maradnia, beültetett gyomorszondával táplálták. Ott sem volt rossz sora, mivel mindenki kedvelte ezt a vörös macit, igyekeztek ez alatt az idő alatt is a kedvében járni.

Capri folyamatos társaságot igényelt, és ezt hangosan és harcosan a tudtunkra is adta. Ellenben enni még mindig nem evett. Addigra már túl voltunk a célzott kezelések, a próbálkozó tapogatózások, a széttárt kezek és a vállvonogatás korszakán is, és őszintén szólva halvány gőze nem volt senkinek arról, mi célja vajh Caprinak a koplalással. Márpedig Capri koplalt. Kínunkban már azon röhögtünk, hogy tüntessük el a tükröket..biztos azt hiszi, túlsúlyos, és önkép problémái vannak. A teljes tanácstalanság közepette jött el az a hétvége, ami áttörést hozott Capri életében. Egyik gondozója engedve a hangos unszolásnak Capri részéről, becuccolta ővörösségét és hazavitte hétvégére. Capri pedig a megérkezés után egy laza mozdulattal, és némi indiánüvöltéssel rávetette magát az ennivalóra. Gúvadó szemek, elrebegett hálaimák, és némi csendes lázadás ( bezzeg amikor kértelek akkor tosztál enni hülye macska) után átváltottunk a Capritömő üzemmódba. Mert egyébként hangosan bürrögve követel..és nehéz neki ellenállni. Innentől pedig már csak felfelé vezetett az út!



Amint stabilan táplálkozott magától, visszakerült hozzám. Szinte repültem érte, annyira boldog voltam, hogy él, jól van, s újra magamhoz ölelhetem.

Azóta is folyamatosan hízik, ugyan többször kap keveset, hogy ne hirtelen szedje vissza az elvesztett kilókat, de már újra van rajta mit fogni



Én meg csak ámulok és bámulok, hogy mennyire szép cica, mennyire kedves, mennyire tökéletes! A kopott, színtelen, „élettelen” bundájából olyan selymes, pihe puha kabát lett, amihez öröm hozzáérni! A nyakamba ugrásról máig nem mondott le, csak a kivitelezés változott: ha a tévé előtt fekszem, a mellette lévő fotel karfájáról egy „ninja ugrással” a mellkasomra huppan, a képembe röhög, lefekszik, s cuppog egy jóízűt a nyakamon! Amikor hazaérek, a legnagyobb boldogságom az, hogy bent vár Capribogyó, ezerrel nyávog, követeli a kaját, mert ő aztán most azonnal éhenhal!

Caprinak még a tekintete is megváltozott, s bár sosem tudott „bájosan” nézni, de mostanra már látom a szemeiben az életet!





Caprit ezennel gyógyultnak nyilváníthatjuk, már csak az implantátum kivétele van hátra, így a mi feladatunk véget ér majd. Szeretnénk átadni őt egy olyan gazdinak, aki élete végéig vigyáz rá, és olyan körülményeket biztosít neki, hogy soha többet ne akarjon éhen halni!

macskamentes@noeallatotthon.hu