Kedves Emberek!

De fura, nem gondoltam, hogy valaha ilyet mondok „kedves ember”. Soha nem volt hozzám senki sem kedves, bántottak. Aztán egy nap betettek a gyerekeimmel egy dobozba. Rettegtem.

Egy állatorvosi rendelő elé tettek le minket, zöld ruhás emberek vettek körül. Külön szállást kaptam a gyerekektől, mert morogtam rájuk, össze voltam zavarodva. Pár napon belül egy lakásba költöztünk. Én, egyedül egy hatalmas ketrecbe kerültem, a kölykök meg mellettem, a szobában rohangáltak, birkóztak, játszottak. Lehet, hogy nehéz elhinni, de erre vágytam. Nyugalom, béke, meleg, teljes ellátás.



Mikor jött az idegi mami, mindig annyira lelapultam amennyire csak tudtam, nehogy észrevegyen. Lerakta az étel, italt és megsimogatott. Gyakran dédelgetett. Na jó, most már bevallom kicsit lassan fogtam fel, hogy soha nem fog bántani, de olyan hihetetlen volt!

Megnyugodtam és a ketrec is eltűnt. A gyerekeim gazdisok lettek és egyedül maradtam. Illetve, dehogy! Lett két macska barátom, rengeteg játékom és egy ember családom.



4 hónap telt el, rám sem lehet ismerni! Bátor, játékos, kedves, extra bújós lettem. Ahogy leül a mami odabújok hozzá, ha áll tekergőzök a lábai között. Ha a mami lefekszik, odahuppanok mellé hogy jó éjt simit kapjak. Minden pillantásért és kedves szóért hálás vagyok.



Ezt történt eddig velem, ha szeretnél egy életvidám, játékos, szeretetéhes, szép szemű, pihe-puha bundájú lányt, ragadj billentyűzetet és írj. Nincsenek nagy igényeim, csak annyit kérek, hogy szeress!



Puszi, Pomelo

Már gazdis!