Szeretnénk, ha ti is megismernétek azokat a kivételes embereket, akik nap mint nap velünk együtt küzdenek az állatokért, akár mint ideiglenes befogadók, támogatók vagy segítők, hisz sokféle módon lehet nekünk segíteni. 2013 márciusának cicás önkéntese Somogyvári Judit, aki elsősorban ideiglenes befogadóként és grafikusként segíti munkánkat.

- Mióta és miért szereted az állatokat?

Hát ezt nagyon nehéz lenne behatárolni, egyszerűen így születtem. Zsigerből jön. Nagyon szerencsés gyermekkorom volt, mivel nagyon sok időt tölthettem a Nagymamámnál falun, így elég sok kontaktusom volt mindenféle állattal, már a kezdetektől. A Nagymamám sajnos azóta már nincs közöttünk, és külön csavar a dologban, hogy ő a macskákért nagyon nem rajongott, engem viszont nagyon szeretett. Mindig mosolygok rajta, hogy ha most látna, mint elkötelezett macskamentőt, vajon mit szólna hozzá. Bár biztos vagyok benne, hogy meg tudnám neki mutatni, miért is olyan fantasztikus lények a cicák, és miért szeretem őket annyira. Amúgy annak idején volt például - sokak által oly rettegett - kuvasz kutyánk, és a vele való legkedvesebb emlék számomra az, amikor együtt ültem vele az ólban, és együtt rágcsáltam vele a csontot. (Nyilván én előbb rágcsáltam meg, mint ő, mielőtt még bárki is megijedne.) Ezen kívül már akkor is összeszedtem kígyót-békát, kölyökmacskát, kivert kutyát, őriztem csirkét, tartottam nyuszit, hörcsögöt, tengerimalacot, voltak üvegben csigáim, ebihalaim és törpeharcsáim is. A szüleimnél kutya is van, őt is menhelyről hoztuk el. Egyszóval nincs olyan állat, akit ne szeretnék, maximum olyan, akitől félek, mint a pókok, vagy a poloskák. :)


- Miért és mikor csatlakoztál a Noé macskamentés csapatához?

Pontosan egy évvel ezelőtt, 2012. február 28-án csatlakoztam a Noé Macskamentéshez. Ennek is kalandos története van, tudniillik, én előtte "kutyás voltam", bár mostanra ettől a kifejezéstől már kiver a víz, azóta azt szoktam mondani, hogy én "állatos vagyok". Én akkor tapasztaltam meg, hogy milyen egy macska szeretete, amikor megérkezett hozzánk Dominó, a cicánk, 2011-ben. Ő egy gyönyörűszép két és fél éves félperzsa kislány, és kicsit félénk, de annál szeretetteljesebb, hálásabb kis állatka, aki nekem az "első gyerek", örök szerelem marad. Ő volt az, aki minden addigi sztereotípiámat, amit a macskákról hittem, gyakorlatilag sorra megcáfolt.

Így Dominócica által szerelembe estem. Azt pedig, hogy valamilyen módon szeretném jobbá tenni ezt a világot, már nagyon régóta tudtam, és érlelődött is bennem, csak akkor még nem találtam meg a nekem megfelelő közeget. Jártam kinn a Noén kutyát sétáltatni, vittem adományt, de ezt kevésnek éreztem, végül elkezdtem rágcsálni az ideiglenes befogadás gondolatát, ám jó ideig nem mertem lépni ezügyben, féltem tőle. Aztán egyszer csak érkezett egy felhívás, akkoriban kerestek S.O.S ideiglenes befogadót a Noés macskás lányok Zuzmó cicának, én gyorsan megkérdeztem a kedvesem, hogy mit szólna hozzá, és már írtam is a levelet. Végül Zuzmó cica nem került hozzánk, de a folyamatot az Ő levele indította el. :)

- Mesélj arról hány cica fordult meg nálad?

Egy év alatt összesen nyolc ideiglenes cica fordult meg nálunk. Az első volt Tomi, a 11 éves hófehér óriáskandúr, ő elég sokáig, vendégeskedett itt, közben átutazóban itt volt Casino, bár ő csak egy éjszakát, majd jött Isaac és Newton, az Árkádos testvérpár, de ők is csak átutazóban. Ezután jött Samu, aki összesen egy hétig volt az ideiglenesem, annyira hamar elkelt. Eztán jött Ozzy, a koromfekete rombológép (azóta szeretnék egy fekete kandúrt), majd Monty élesváltásban követte őt (reggel Ozzyt elvittem az örökbefogadó napra, ő elkelt, és Montyval jöttem haza), és ugyanolyan fekete ördögfióka volt. És most van nálunk Rafia, aki sajnos szintén elég régóta a vendégünk, és nagyon szeretem. Nehéz lesz odaadni majd az álomgazdinak, de remélem érte is eljön, hiszen nem csak csodaszép, de valódi főnyeremény, kedves, dorombolós, bújós, gyurmázható játékcica. :)

- Milyen ideiglenes befogadónak lenni és miért csinálod?

Én imádom ezt, de ez nagyon nehéz kérdés, bizonyos szempontból nagyon jó, máskor meg nagyon nehéz. A nehéz része az, hogy minden egyes cicánál újra kell futni gyakorlatilag ugyanazokat a szocializációs köröket. Az első pár éjszaka mindig nehéz, amíg az új jövevény és a saját cicád is megszokja az új helyzetet, és amíg az új cica megtanulja az "alapszabályokat". Illetve nagyon fájdalmas tud lenni az elválás, amikor már hónapok óta együtt élsz vele. Amikor te hizlaltad fel, gyógyítottad meg, nálad "lett belőle igazi macska", és akármennyire is AZ Álomgazdi viszi haza, benned van a félsz, hiszen azt szeretnéd, hogy annyira szeressék, és vigyázzanak rá, amennyire te szeretted és óvtad őt! Ez sokszor lelkileg is kimerítő.

Viszont az, amikor látsz egy állatot, aki az addigi kis rövidke életében, mielőtt hozzád került, annyit nélkülözött, és sok esetben szenvedett, hogyan bontakozik ki, és döbben rá arra, hogy jó helyen van, hogy szeretik, és soha többé nem kell éheznie, fáznia, vagy félnie az emberektől, pótolhatatlan és fenomenális érzés. Ezt kinn a Noén is rendszeresen tapasztalom, de több olyan ideiglenesem volt, aki a szemem láttára nyílt ki és vált valódi, boldog macskává. Na EZ AZ ÉRZÉS minden fáradalmat megér.... És szerintem egyszerűen függőséget okoz.


- Mesélnél nekünk egy kicsit az első cicádról?

Az első saját cicánk Dominó, és eddig az utolsó is, ő az egyedüli, aki ténylegesen a miénk. Őróla fentebb már meséltem, ő az én kislányom, az első gyerek, első szerelem. Az első ideiglenesünk pedig Tomicica volt, aki 11 évesen került hozzánk a gazdája halála után. Szegénykém az első napokban azt sem tudta hol van, de aztán elég jól beilleszkedett a mi kis családunkba. Nagyon jó fej, bújós öregúr, aki nagyon szereti a hasát, és imád ágyban aludni. Ő azóta más ideiglenesnél éldegél, és még mindig gazdikereső. Nem is értem, hogy ez hogy lehetséges. :)

- A párod mit szól a ténykedésedhez?

Ő nem olyan fanatikus, mint én, ez biztos. De nagyon szereti az állatokat, cicákat, kutyákat egyaránt. Az első halacskánkat, Jocó-sant is tőle kaptam. Minden ideiglenes cicánkat imádta eddig, segít őket takarítani, etetni, és néha rajtakapom, hogy szombat délután együtt alszik velük a kanapén, jutalomfalatot oszt, és békés szembehunyással nyugtázza, ha én éppen „őrült macskás nénivé” változom. :D De ez a macskamentős dolog inkább az én harcom, semmint az övé. Hozzátenném, hogy Dominó cicát is Neki köszönhetem, hogy van. A párom sokkal szabadabb gondolkodású mint én, kevésbé fél a nagy döntésektől, így a cicánkat is az ő belevaló hozzáállása segítette hozzánk (akkor még nem tudta szegény, milyen lavinát indít el ezzel. ). Egyébként mindig megbeszélem vele, és az áldását kérem, mielőtt új cica érkezik, hiszen így fair, ha együtt élünk. :)

- Miért szereted a Noé Macskamentés Csapatát?

Azért, mert ez egy igazi CSAPAT. Ha valami gondom, bánatom van, tudom, hogy hozzájuk bármikor fordulhatok segítségért, és mert minden egyes tagja igazi érzékeny, nyitott ember. Annak ellenére, hogy Macskamentők, fogtak már össze kóbor kiskutyák gazdihoz juttatásában, hajléktalan ember életének jobbá tételén, sőt karácsonykor rászoruló családoknak gyűjtöttek, mindenki azt adott bele, ami tőle tellett, pénzt, élelmet, meleg ruhát, játékokat. Én ezt szeretem bennük, hogy olyan emberek, akik nem határolják el és skatulyázzák be magukat, hogy ők „macskamentők”, hanem segítenek mindenkin - legyen az kettő vagy négylábú - aki segítséget kér. Mindemellett többen közülük nagyon jó barátaim is lettek azóta, bulizni is nagyon jól lehet velük, szóval ez az alatt az egy év alatt annyira szerves részévé vált ez a csapat az életemnek, hogy még ha akarnám se lennék képes hátrahagyni őket! :)