Hát Jónapot kívánok, a nevem Rafia! Azért kezdtem bele ebbe a levélbe, mert Anya szerint lassacskán kinövöm az alvósdobozomat, és úgy gondolja, ideje felhívni a figyelmet a háttérben megbújó Szerény Személyemre. Ugyanis itten gazdisodik mindenki, az összes tesóm is az már, én meg elvidámkodom a háttérben és felnövök úgy, hogy senki se vesz észre. Azt mondta Anya, meg kell mutatni Engem a világnak. Szóval tessék: itt vagyok.



Rengeteg tesóm volt ám, mindannyian kinn éltünk az utcán, nem messze a Noé Állatotthontól a bozótban. Nyáron még nagyon vidám volt az élet, sütött a nap, sűrű volt a fű, sokat játszottunk, napoztunk, éltük a kiscicák vidám életét. De aztán az idő egyre hűvösebbre fordult, eleinte éjjelente kellett mindinkább egymáshoz bújni, aztán egy idő után már ez sem volt elég… egyik reggel ráadásul arra ébredtünk, hogy az egyre nagyobb hidegben megbetegedtünk, náthásak voltunk, tüsszögtünk, és kellő orvosi ellátás híján ez egyre csak rosszabb lett. Egy idő után már nem is nagyon van emlékem a rossz napokról a bozótban, csak annyi, hogy alig kapok levegőt, és egyre homályosabb a világ a szemem előtt. A Kistesóim se voltak sokkal jobban, akik meg voltak olyan szerencsések hogy nem betegedtek meg, nem győzték tartani bennünk a lelket, dehát ugye betegen a játék sem ugyanolyan.



Aztán egyszer egy homályos és hűvös őszi napon megérkezett az életünkbe „A Csoda”, ugyanis a Noés lányok felfigyeltek ránk, és nem tudtak elmenni szó nélkül mellettünk, így aztán olyasvalamit kaptam a sorstól, ami még mindig csak kevés cicának adatik meg sajnos: Egy második esélyt egy szebb életre! Mire bekerültünk a Noéra, szinte mindannyian betegek voltunk, a betegség ráhúzódott a szemünkre, volt olyan Tesóm is, aki nem volt olyan szerencsés, mint én. Nekem is nagyon beteg volt az egyik szemem, és nagyon sokáig voltam kórházban, mire kilábaltam a nehezéből. Tudni kell rólam, hogy a doktorbácsinál is imádtak, mert nagyon együttműködö vagyok, és amúgy is imádtam, hogy végre meleg és száraz helyen lehetek, ahol van étel, párna, játék és szeretet. A legutóbbit ki is harcoltam magamnak: nyúlkálással, hangos dorombolással. :)



Aztán egy napon a doktorbácsi azt mondta, ideje lenne egy meleg lakásban lábadoznom tovább. Nem értettem mit jelent, kérdezgettem is tőlük a rám jellemző „értelmes és érdeklődő” arckifejezéssel: magyarázzák meg a "lakás" szó jelentését. Nem tudom, mi az… aztán legnagyobb rémületemre beraktak a fura lukacsos dobozba (egy pár alkalommal volt már hozzá szerencsém), és egy kedves Hölgy elvitt engem abba a "lakásnak" nevezett izébe. Amikor az új „Anyukám” kiengedett, feltérképeztem magamnak, és meg kell mondjam, nagyon tetszett. Marhajó. Meleg van, van étel, víz, lehet szaladgálni, és járt a szetthez egy másik szőrös is. Nem éppen a legbarátkozóbb, kissé távolságtartó jellem, nem is igazán tudott mit kezdeni velem, de elég hamar megszoktuk egymást. Elég királylány természetű, de azért néha rá lehet venni egy kis birkózásra meg rohangálásra. Aztán járt még a lakáshoz egy „Anya” meg egy „Apa”, akik szeretnek engem, őket is rá lehet venni egészen sok mindenre, és ha hangosan dorombolok, mindig elolvadnak.



Anya azt mondja, Én vagyok minden eddigi idegi cicája közül a kedvence. Amikor az ölébe fekve dorombolva hálálkodom amiatt, hogy már nem kell az utcán fagyoskodnom, mindig elérzékenyül, és nem akar odaadni senkinek. Azt mondja, azért szeret, mert tökéletes kiscica vagyok: például egy este alatt megtanultam, hol van az alvósdobozom, és éjjelente hagyom aludni őket, sosem randalírozok hangosan a lakásban, amíg alvóidő van. Aztán meg mindenért dorombolok, még a gyógyszereket is dorombolva nyelem le (pedig rettentő ízük van), és a fülpucolást is szó nélkül tűröm. Azt is mondta még, hogy imádnivaló vagyok, amikor hurcolom végig a lakáson a játékpatkányom, mert nagyon aranyos, ahogy cipelem mindenhova. :)



Szóval ez vagyok én. :) Amikor annak idején ide kerültem, még nagyon kis gizda voltam és csúnya csipás volt a szemem, és szörcsögtem, mint valami kis bulldog. Most már két és fél hónapja vagyok itt, és jelentem: a náthám a múlté, meg is nőttem, széltében-hosszában kétszer akkora vagyok, igazi kis vagány kandúrrá cseperedtem. Anya azt mondja rólam, azért vagyok tökéletes, mert egy vagány kismacska vagyok, cserébe kellőképpen tisztelettudó is, nem egy vad rombológép, de nem is egy kis nyámnyila, olyan valódi cica. No azért én is szoktam ám (nyilván Anya szerint) rosszalkodni, néha még felmegyek helyekre, ahova nem szabad, és loptam már kaját is konyhapultól, de hát na, még mindig nehéz elhinnem, hogy lopkodás nélkül is mindig van kinn elegendő és finom étel, és hát még nem tanultam meg mindent, hova szabad mennem és hova nem, de ez idő és türelem kérdése. Azonban védelmemre szóljon: ha Anya vagy Apa rámripakodik, már tudom, hogy rosszat csináltam, és azonnal abbahagyom. :)



Anya mindig elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában ha a „Gazdi” szó előkerül. Ugyan nem tudom mi az még, de Anya váltig állítja, hogy el fog egyszer jönni értem a Nagy Ő, aki legalább annyira fog szeretni, mint amennyire Ő szeret. Nehéz elképzelni, hogy elmegyek innen, de ha valahol ott vagy kedves „Nagy Ő Gazdi”, jelentkezz értem, és ígérem nem fogod megbánni, hogy engem választottál! :)

Rafia