Sziasztok, Hurrikán vagyok!

Legalábbis így szoktak hívni az utóbbi időben. Ez a csaj, akinél szobafogságban vagyok, időnként becézi is. A Hurri még oké lenne, bár elég bugyuta, de a Hurrikám… Na tudod kinek a Hurrikája. Az van, hogy ezek engem feltétlenül meg akartak menteni. És akarnak nekem gazdát is szerezni. Kell a fenének gazdi. Minek az? Az emberek gonoszak. Bántanak. Na jó, nyáron azért nem volt olyan gáz ez a megmentősdi, tudjátok, ugyan be voltam kerítve, de volt fű, meg nap, meg csajok, és kaja. És volt egy-két ember is, aki szimpi volt. Mondjuk az az Áki gyerek, na őt kedveltem. Meg Katát is, meg Erát, bár róla azóta megváltozott a véleményem.



Hát csak az van, hogy nem vagyok annyira jól. És ezt persze rögtön kiszúrták. Főleg Timi, hát skacok, ő azért elég tökös csaj. Hja, ő tehet róla, hogy én már nem vagyok az. Nem csaj, az soha nem voltam. Az is az ő hibája, hogy simán bedobozoltak, többször is. Megszurkáltak, kiheréltek, aztán közölték velem elhaló hangon, hogy aidses vagyok. Először megvonogattam a vállam, hogy van ilyen, nekem jól áll ez a karcsúság, és ha zavarja őket, engedjenek el, megoldom magamnak. De azt mondták, vegyek vissza az arcból. Jött Era, a kedves, halk szavú lány, puha kezekkel. Na amikor bevágott egy dobozva, korántsem volt puha. Jól összecsináltam magam. Hogy van ez?! Ezek elhitetik, hogy szeretnek, meg simogatnak, meg egy idő után az még jól is esik, aztán elárulnak egy pillanat alatt. Hosszú volt az út. Aztán megérkeztünk fogságom legújabb helyszínére.



Na, hát itt még fű sincs. Egy benga nagy kutya viszont van. Meg valami félhülye csávó, akit bevallom, azért azonnal megkedveltem. Azt mondja, ő is aidses. Meg itt van ez a Nóri. Hát ez akkora, mint egy hegy. Nem szeretem a hegyeket. Nem szeretek itt lenni. Az elején próbáltam előle elbújni, hátha akkor majd már nem akar megmenteni. Aztán csak előjöttem. Rájöttem, hogy a kutya csak trampli, de baromi jó fej. Szokta nyalogatni a fejem, én meg dorombolok neki, nagyon csípem. A Nóriban azért nem bízom meg. Ez is csak mondja, hogy nem fog bántani, meg hogy a kézből simi jön, nem pofon. De amikor elveszem, ami kell – jár is, lássuk be, ha egyszer ott van az asztalon –, akkor nekiáll csapkodni, meg veszekedni. Az eszem megáll, komolyan. Hát mit képzel ez? Időnként még sarokba is szorít, nekem meg fogalmam sincs, mit akar. Aztán nekiáll simogatni. Tiszta hülye, komolyan mondom.



De srácok, az van, hogy egyre cudarabbul vagyok. Azt szokta mondani ez az én idegim, hogy keresztül lehet látni rajtam. Meg hogy csík alakom van. Hiába eszem, nem segít. Azt hiszem, tényleg beteg vagyok. Azt mondják, szükségem lenne Plerasant-ra és Vetri-DMG-re. Remélem, egyik se fáj. Ma voltunk orvosnál megint. Nagyon féltem. Ciki, nem ciki, azt mondták, reszketett tőlem az asztal. Na nem félelmében. Vettek tőlem vért, én lapultam, és reménykedtem, hogy valamennyit csak bennem hagynak. Azt mondták, jó cica vagyok, és simogattak közben. Már megint ez a kétszínűség… Viszont a Nóri gazdi eléggé meg volt rémülve. Hiába koncentráltam arra, hogy láthatatlanná váljak (nem sikerült most sem), ezt azért észrevettem. Sajnálom szegényt, azért csak kezdem megkedvelni. Erőszakos, de hát ember, nem tehet róla. Aztán következő este azt mondta nekem, hogy azt olvasták ki a véremből, hogy amennyire lehet, most rendben vagyok, és legyek szíves enni. Hát igyekszem. De jobb lenne nekem szuper minőségű kaját ennem, amúgy nagyon szeretem a szárazat. Azt is mondja, szükségem lenne egy olyan gazdira, akitől nem félek, aki sokat van velem, és nyugodt. Lehet kutyája is, de csak akkor, ha olyan jó arc, mint a haverom, és néha megnyalogatja a fejem. Állítólag én majd meg fogom tanulni, hogy jó dolog szobacicának lenni, meg ölbe ülni. Hát, hiszem, ha látom. De azt hiszem, tényleg nem lenne rossz, ha valaki megmentene.

Hurrikán