Megköszönvén munkájukat, állatotthonunk Macskamentő csoportja bemutatja június hónap önkénteseit. :) Szeretnénk, ha ti is megismernétek azokat a kivételes embereket, akik nap mint nap velünk együtt küzdenek az állatokért, akár mint ideiglenes befogadók, támogatók vagy segítők, hisz sokféle módon lehet nekünk segíteni. 2012 júniusának cicás önkéntesei Nagy Melinda és vőlegénye Szamosi Tamás, akik elsősorban mint ideiglenes befogadók segítik munkánkat de kijárnak az állatotthonba is.

- Mióta és miért szeretitek az állatokat?

Tomi: Személy szerint az állatokat mindig is szerettem, de sokáig nem volt alkalmam közelebbi kapcsolatot alakítani velük, mivel a családom ebben a tekintetben nem volt túl megengedő :) Az első (öcsémmel közös) saját állatunk két aranyhal volt, aztán őket követte még több különféle uszonyos pajtás is, de komolyabb társ nem igazán jöhetett szóba. Aztán végzős koromban befogadtam egy akkori osztálytársam ékszerteknősét, majd pár évre rá nekem is a patkányozás volt a következő állomás, nem sokra rá pedig jött Liza cica, akit azóta Melivel közösen igyekszünk nevelni - több-kevesebb sikerrel :D

Meli: Mióta eszemet tudom lovacskákat rajzolgattam már az oviban is, sokat kérdezgették anyut az óvónénik miért, holott budapesti gyerek lévén állatokat csak nyaranta láthattam testközelből, vidéken. Ott viszont etettem a csirkéket, kirohantam a földútra amikor meghallottam a patadobogást, és volt egy öreg cica a háznál, aki félszemű volt, és én alig vártam minden évben, hogy meglátogathassam! Tizenéves koromban aztán nagy nehezen kikönyörögtem egy aranyhörcsögöt anyukámtól, majd érettségi után jött Tigris. Tigris tenyérnyi kis szőrmók volt, akit 6-8 hetes korában anyukája ellökött magától, és kétségbeesetten kóborolt egyik ismerősöm háza körül, sebekkel tele, így fogadtam be őt, első nagy szerelmemet. Bevallom őszintén, ma már képtelen vagyok elképzelni az életem állatok nélkül!

- Miért és mikor csatlakoztál a Noé macskamentés csapatához?

Tomi: 2010-ben voltunk kint először a Noén egy kutyás rendezvényen, ahol volt szépségverseny meg minden ilyesmi, ami mára már megszokott. Akkor nekem még elég megterhelő volt lelkileg, emlékszem egy kutyusra akinek a mellső lábaival nem stimmelt valami, mintha lógott volna a lábfeje, de ahhoz, hogy járni tudjon, egy kis gyerekcipő volt a lábára kötve. Látszott rajta hogy borzasztó boldog, és hogy tökre nem zavarja, de nekem mégis valahogy nehéz volt. De aztán rájöttem, hogy itt minden kutya és más állat is ugyanígy érezhet, hiszen tényleg csak rájuk kell nézni, és az ember tudja. Onnantól kezdve rendszeres vendégek voltunk odakint :)

Meli: Nagyjából egyszerre törött el nálunk a mécses, ugyanannál a kutyusnál. Én akkor nem is gondoltam, hogy visszamegyünk még, hiszen annyi rossz dolog van az életben, még ezt is látni... Aztán valahogy újra kimentünk. Először csak kutyázni. Sétáltatni, kennelt takarítani, simogatni. Aztán Tomit - bár ő fél a lovaktól, én meg ugye gyerekkorom óta lovagolok - rábeszéltem, mi lenne ha lovacskáznánk? Csak lepucolod őket, hiszen meg kell tanulnod bánni velük! :D Na még azóta sem sikerült teljesen eloszlatni a félelmét, de kötelező jelleggel cicák után - kutyák közben - lovakkal is ismerkedünk. Mármint ő. :D És legviccesebb az egészben, egy évig jártunk ki úgy, hogy mindig kerestük a macskákat!!! :D

Tomi: Igen, aztán már kezdtünk megszokni, kik azok a cicák, akiket mindig látunk, de akkor a kifutó még bőven nem volt meg. Aztán amikor a vörösiszap-katasztrófa történt, és sorra olvastuk, hogy ideiglenes befogadókra lenne szükség, eldöntöttük, hogy itt az ideje a tettek mezejére lépni :) Volt azonban még egy-két tennivaló, hogy ideiglenesek lehessünk, főleg a saját macskánk miatt.

Meli: Első és legfontosabb lépés, még mielőtt bármit is csináltunk volna, elvittük Lizát beadatni neki az összes létező kombinált oltást ami ahhoz kell, hogy semmit ne kapjon el a frissen mentett kiscicáktól! Megvártuk az egy hónapot, megkapta a másodikat is, majd írtunk egy bátortalan e-mailt, hogy jelentkeznénk ideiglenes befogadónak. Végül 2011 áprilisában mentünk el az első leendő ideigleneseinkért. :)

- Meséljetek arról, hány cica fordult meg nálatok?

Meli: Éppen tegnap hoztuk el a 16-odikat! Kint voltunk a Noén ellátni a kinti kifutós cicákat, és mivel megint teljes teltház van, három kicsinek már csak az irodában tudtunk helyet egy ketrecben. Bementünk hozzájuk is, hogy ellássuk őket, de a három cérnahangú pöttömnek nem lehetett ellenállni... Mivel otthon van a sajátunk és az ideiglenesünk is, ezért először csak egyet akartunk, na jó maximum kettőt de akkor mi lesz szegény harmadikkal, nem hagyhatjuk egyedül szegényt?? Hosszas vívódás és telefonálgatás után jött Kata, aki közben a fertőzőt tette rendbe, majd gondolkodás nélkül felhívta a párját hogy mehet-e még egy hozzájuk? Így aztán ismét egy kisebb csapatmunka eredményeként mindhárom cica az ideglenes otthonába költözhetett az irodából! Jelenleg 3 Noés és 1 saját vár minket otthon. :)

- Milyen ideiglenes befogadónak lenni és miért csináljátok?

Tomi: Én igazából csak azért csinálom, mert Meli megzsarolt, hogy ha nem akarom, akkor Lizával együtt kidob a harmadikról :D Na jó, az igazság az, hogy magamtól tényleg nem tudom, eljutottam volna-e ugyanide, szóval Melin valóban sok múlott.

Meli: Nagyon sokat gondolkoztam mielőtt belevágtunk. Az önkéntes munkánál és a támogató klubnál is többet szerettünk volna segíteni, főleg hogy a tavaszi-őszi "kiscica szezonban" konkrétan életmentő az ideglenes befogadók munkája! A leadott, talált cicák közül is az oltatlan kicsi cicák a legveszélyeztetettebbek, a menhelyre ki sem kerülhetnek, és így persze mindig el vagyunk látva velük, de ki ne olvadna el egy riadt cérnahangú kiscica láttán?

Tomi: Tehát a lényeg, hogy azóta én is maximálisan kiállok a Noé mellett, minden perce megéri. Öröm itt dolgozni, öröm a cicákat menteni, és ahogy mi is segítünk, úgy a Noé is segít minket ebben. Kutyát-lovat sajnos nem áll egyelőre módunkban hazahozni, így lehetőségeinkhez mérten ide koncentráljuk minden erőnket. Ja és persze jó a társaság is, tehát igazából minden amellett szól, hogy ameddig lehet, folytassuk a mentést.

Meli: Azért rajtam csak annyi múlt, hogy a vörösiszap-katasztrófa napján, amit a munkahelyi gép előtt sírva töltöttem, feltettem a kérdést Tominak, hogy mi lenne ha...? Nem kellett ezért noszogatni, egy szóval sem!

- Mesélnétek nekünk egy kicsit az első cicátokról?

Tomi: Hát, Liza már írt 2 cikket is a Noénak, abból azért kiderült, nagyjából mire lehet számítani, ha valaki hosszabb távra tervez vele összebútorozni :D Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha emberként kellene elképzelnünk, akkor egy középkorú, abszolút antiszociális, zsémbes nőt látnék magam előtt, aki a mindennapi robotból hazatérve legnagyobb örömét 2 liter fagylalt és 3 csomag sós ropi elfogyasztásában leli, miközben egész este a tévé előtt anyáz mindent, ami csak szóba jöhet (fészbukja persze nem lenne, hiszen barátai sincsenek). Ezzel együtt persze imádjuk, és éppen emiatt kitüntetés, ha néha mégis bizonyságot ad arról, hogy szeret minket - a maga módján -, és fókatestével esetleg nekiáll a padlón hemperegni, hogy jó, akkor most a jobb oldalamat, aztán a balt is dörgöljed. Néha dorombol is :)

Meli: Ha nem imádnám Lizát, azt mondanám, jól meg kellene gondolnom Tomival való kapcsolatomat "Nézd meg a macskáját, vedd el a párját" szóviccel. :D

De bárhogy is fúj az összes kis ideiglenesünkre, azért azt el kell mondani róla, hogy mielőtt gazdihoz kerül és mi is elköszönünk tőlük, mindig odatoljuk őket Lizához, aki ilyenkor az összeset pofin nyalogatja. És ha éppen nincs itt egyéb Noés ideiglenes cica, és azért nem utál minket, akkor minden este velünk alszik. Szeret ő, csak elég mélyről törnek elő az ilyesfajta érzelmek belőle! :))))

- A párod mit szól a ténykedésedhez?

Tomi: Szerintem ezt már ki is veséztük :) Egyszerűen utál érte, nem bír elviselni emiatt!

Meli: Pontosan! :D Na jó, emberi kapcsolataimat nagyban befolyásolja az állatokhoz való kapcsolatuk. Ebből értetődően alapvető nálam az, hogy a páromnak ugyan úgy ahogy engem is, az állataimat és az állatokhoz fűződő viszonyomat is velem együtt el kell fogadnia, ezért tehát vagy így kellek, vagy sehogy. Szerencsére a mi esetünkben fel sem merül ilyen kérdés, hiszen amúgy is a patkányok miatt lettünk barátok, és amikor összeköltöztünk, akkor mindenki hozta a saját patkányát - és a macskáját. :D Az, hogy ő is Noés lett velem együtt, ő is teljes mértékben támogat és együtt támogatjuk a Noét és a Noé Macskamentést ahogyan csak minden szabad időnkben tudjuk, ez a világ legszebb dolga. Nagyon hálás vagyok neki ezért, és minden új cicánál, minden közös Noézásnál, és amúgy minden egyes nap is megköszönöm neki, hogy van nekem!

- Miért szereted a Noé Macskamentés Csapatát?

Tomi: Azért, mert egy célért dolgozunk, és akárki akármit mond, már ez bőven elég ahhoz, hogy ez egy sikeresen működő csoport legyen. Akadhatnak persze nehézségek, de mindent meg lehet beszélni, és újabb önkéntesekkel is folyamatosan gyarapodunk szép lassan, így egyre könnyebb tolni a szekeret. Azt meg jól felpakoljuk macskákkal :) Gyönyörű kifutónk van, tulajdonképpen minden nap megy ki valaki, aki csak a macskák ellátásával foglalkozik. Mindenki ahogy tudja, kiveszi a részét az egészből, és ezért mindenkinek köszönet jár. Jó köztetek lenni, és ez a lényeg :)

Meli: Kicsit úgy érzem, megtaláltam a helyem az életben. Ez a világ más, pontosan olyan amilyennek lennie kellene. Együtt küzdünk az elesettekért, azokért akik ezt nem érdemelnék meg, hiszen önhibájukon kívül kerültek olyan helyzetbe, amiért segítségre szorulnak. Itt nincs önzés, önös érdekek, nincs megkülönböztetés, mindenki egyetlen célért van itt: jelen esetben a cicákért. Másképp nem is mehetne, ha problémába ütközünk, közösen megoldjuk. Aki nem ilyen, az nem marad meg itt. Ráadásul önkéntességről beszélünk, mindenki annyit tesz amennyit lehetősége enged. Ilyen ez, amikor sok kicsi sokra megy. Ugyanolyan jó egy cicát örökbe adni, mint amikor kimegyünk a Noéra vagy találkozunk egymással, nagyon jól érzem itt magam. És ha megkérdezik mit csinálok munka mellett, mindig büszkeséggel húzom ki magam: a Noé Állatotthon Alapítvány Macskamentője vagyok!