Aki eljutott idáig a történet olvasásában, az már bizonyára gondolja magában, nesze nektek kezdő cicások, megnyertétek a főnyereményt két ilyen végletesen különböző jószág személyében, pedig milyen elégedettek voltatok magatokkal az összeszokott, nyugis, könnyen kezelhető cicák kiválasztásakor, hehe. Hát igen, be kell látnunk, az élet megtréfált, de hiába minden káröröm, ha választani kéne, megint őket választanánk. Annyi vicces (legalábbis utólag az) kalandban volt már eddig is részünk velük.

Persze van aki ezeket a jeleneteket inkább szánalmasnak nevezné, kezdve például azon, ahogy etetéskor cirkuszi zsonglőrként kapkodjuk, pakolgatjuk a tálakat, hogy a két különböző étel mindig a hozzá tartozó cica előtt legyen. A két cica ugyanis még véletlenül sem eheti ugyanazt, hisz Dudinak a doktor bácsi magas kalóriatartalmú diétás tápot rendelt, míg Fricónak keményen figyelnie kellene a vonalaira. Csakhogy Frici ebbe nem nyugszik bele olyan könnyen, miközben
Dudit próbáljuk szép szóval rávenni hogy egyen már legalább egy kicsit, azalatt Frici már hónaljig elsüllyedt Dudi tányérjában és egyáltalán nem szándékozik kimászni belőle. Ekkor jön az, hogy
vagy küzdök és folytatom a tányérokkal előadott itt‐a‐piros‐hol‐a‐piros játékot, vagy feladom és a konyha közepén ülve szomorúan nyugtázom, hogy Frici ma is másfél dekával nehezebben fekszik le mint ahogy felkelt. Vagy vegyük például a lépcsőházi jeleneteket, amiket Frici kíváncsi természete miatt vagyunk
kénytelenek átélni.

Frici ugyanis szinte ellenállhatatlan vágyat érez a lépcsőház felfedezésére és ha egyszer megindul, esze ágában sincs önként visszajönni, bárhogy is hívjuk, szép szóval vagy
fenyegetéssel. Megelégelvén a macska hajkurászását az emeletek között, nemrég megleptem Fricit egy kis hámmal és pórázzal. Így már civilizált keretek között tudjuk tartani Frici lépcsőházi
látogatásait, bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy a lépcsőházban pórázon sétáltatott macska kevésbé röhejes mint a szökésben lévő cicát hanyatt‐homlok kergető gazdik. Hát ezt majd eldöntik a szomszédok, akikkel szerencsére egyelőre még nem volt szerencsénk megosztani az efféle családi problémákat. A szánalmas‐pont‐hu napi listáján valószínűleg szintén előkelő helyre pályázik az állatorvos
kalandunk is, melynek keretében alig egy nap alatt háromszor jártuk meg a rendelőt, kezünkben egy kiabáló, tiltakozó macsekkal. Ez úgy történt, hogy mivel Dudira semmilyen táp, sem jó szó,
sem ráolvasás nem hatott, az első hét vége felé ezt megelégelve levittük a helyi állatorvoshoz.

A doktor bácsi varázsolt valamit a fogaival és adott gyulladáscsökkentőt, valamint 14 db tablettás antibiotikumot is, ami 7 nap alatt volt hivatott bejutni a macskába, általunk. Később ez sajnos lehetetlen küldetésnek bizonyult, ugyanis Dudi érzékeny orrocskája minden létező
halmazállapotban képes volt a gyógyszert lokalizálni az ételben és vagy megdöbbentő precizitással körbeenni (az üres tányérban a végén ott figyelt a 3 mm átmérőjű tabletta!), vagy egyszerűen utálkozva elkerülni az egyébként kedvelt fogást, amiben a porrá tört gyógyszer el
volt keverve. Végül kénytelen voltam bevetni a legravaszabb vidéki trükköt is, a porrá tört gyógyszert májkrémbe keverve rákentem a kis mancsaira. Na ez a módszer már működni látszott, mert a cica tisztálkodási ösztöne ezek szerint még az evésinél is erősebb, a gond csak az
volt, hogy mivel az első mancsain már nem volt elég hely, a hátsókra is kellett kennem az anyagból. Ott viszont már nem zavarta annyira Dudit hogy érdemesnek tartsa lenyalogatni, viszont irántunk való hálából a hálószoba felé vette az irányt, majd az ágytakarón valami ősi
táncba kezdett a májkrémes lábacskájával. Mondtam neki, hogy gyógyszer és tessék megenni meg minden, de nem hatotta meg. Addig nem nyugodott, amíg az egész hálószobánkat be nem terítette gyógyszerrel kevert májkrémmel. Ekkor végleg feladtam Dudi szájon át történő
gyógykezelését.

Ja, az orvossal kapcsolatban nem is ezt akartam elmesélni, hanem hogy miért is jártunk
háromszor a helyszínen. Nos, miután a doktor bácsi nem volt elájulva Dudi szájhigiénés állapotától (pontosabban el volt, csak más előjellel), úgy döntöttünk, nézze meg Fricit is, nehogy
később neki is gondja legyen a fogai miatt. Frici szája sem nyerte meg sokkal jobban a doki tetszését, ezért ő is bódító injekciót kapott, hogy a szájápolás megtörténhessen. Eddig még
minden rendben, csak a doktor úr azt elfelejtette mondani (pedig alighanem látszódhatott rajtunk, hogy macskákhoz eddig a zsibbadt lábon kívül nem sok közünk volt), hogy az injekciótól Frici várhatóan egész nap furcsa viselkedésformákat fog mutatni. Mi nagy boldogan hazavittük Fricit, gondolva hogy egy óra alatt majdcsak kimegy a bódító hatás, addig itthon maradunk vele, hogy minden rendben legyen. Dudi előző nap ugyanilyen szurit kapott és semmi különösebb utóhatás nem látszott rajta.

Frici ellenben meglepő tüneteket produkált, alvajáróként kóválygott a lakásban, állva elaludt a tejes tálja fölött, majd a szobába ment és nyitott szemmel zuhant álomba. Egy idő után ezt már nem bírtam tovább idegekkel és felhívtam a dokit hogy segítség, a macskám K.O., nem reagál semmire és azonnal de azonnal mentse meg! A valóságban egyébként ennél visszafogottabban fogalmaztam, ennek ellenére a doki azt mondta, vigyük
vissza a cicát és megnézi mi lehet vele. Frici ébresztő, megint be a ketrecbe, kocsiba, vissza a rendelőbe. Természetesen kiderült hogy vaklárma volt, Fricinek semmi baja, csak hát ez a fránya injekció úgy működik hogy a cica, ha nem bolygatják, azonnal vissza fog aludni, és ez egész nap így lesz. Csak hát ezt nekünk nem mondta senki.



Imigyen zajlik az élet a macska családban, és őszintén mondhatom, hogy nagyon örülünk a szőrős kis lakótársaknak. Szerencsére Frici ‐ látva hogy Dudi mégsem tör feltartóztathatatlanul az ő császári babérjaira ‐ pár nap alatt megnyugodott, és bár egyelőre nem lett ugyanolyan bújós cica mint azelőtt, de láthatóan jól van, egyre gyakrabban hagyja magát simogatni és néha dorombol is. Az éjszakai szellemidézések nagy megkönnyebbülésünkre teljesen megszűntek, már az első közös éjszaka meghozta a remélt eredményt, a két cica csöndben volt. Igaz, a reggel
fél hatos fejremászós adjálmárkaját című ébresztésről még nem mondtak le, pedig ezt a totális negligálás stratégiájával kitartóan próbáljuk elérni. Így aztán van még hová fejlődnünk, de ez már a jövő, úgyhogy egy következő beszámoló témája lesz majd. Addig is nézzétek meg a fényképalbumunkat itt : ‐)

Szívélyes üdvözlettel: Frici, Dudi és a többiek