Brrrrr.
Egyszer volt, hol nem volt egy gyönyörű, hatalmas, elegánsan cirmos kedves cica, vagyis én. Liza. A gazdik szerint azonban ez nem teljesen helytálló, mert csak cirmosnak látszó, jól táplált hisztis bagoly vagyok, aki berreg, bunkó és antiszociális.



Nem tudom, honnan veszik ezt, abból, hogy mindig háttal ülök nekik, hogy mindig berregve elrohanok előlük, ha simogatni akarnak, mindegy is. Liza vagyok. Éltem boldogan, míg egyszer csak valami Viktóriával történt beszélgetés után eltűntek egy délután. Gondoltam jó is, mert majd jól hisztisen, szépen elnyújtva vonyítok, mielőtt megérkeznek, hogy három emelettel lejjebb is hallják a kaja iránt érzett vágyakozásomat. Mert a kaja szent. A kaja jó. Kajából jöhet amennyi van. Ha nem kapok, hisztizek. Először vonyítok, hátha észrevesznek, ha még mindig nem raknak elém kaját, átmegyek még Lizábbá, és fel-le rohangálok a lakásban, felborítva mindent, mi utamba kerül. Aztán előbb-utóbb lesznek annyira idegesek tőlem, hogy adnak kaját. Így megy ez már három és fél éve, ami szerintük meg is látszik gyönyörű ülő körteformámon.

Ez a délután is ilyen volt, jöttek, és vonítottam, kinyitották az ajtót, és torkomon akadt a nyávogás. Hoztak két miniatürizált szürke szőrös akármit. ÚRISTEN. Mi lesz most a kajámmal? Mit akarnak ezekkel? Kit érdekel ki az a Noé, vigyétek innen őket. A két hülye gazdi nem értette, elmagyaráztam a két cirmos gombolyagnak. Fújva. Szőrt borzolva. Morogva. Innentől kajáért való nyávogás helyett az éjjel-nappal tartó morgás lett a divat. Japer és Justin, mi? Akkor akadtam igazán ki, amikor kioldalogtam (gazdik szerint kivonaglottam dagadt testemmel) a konyhába, ahol ez fogadott.



A sorsuk bevégeztetett. Szerencsémre viszonylag hamar eltűntek az életemből, jöttek emberek, akikkel beszélgetni kellett a gazdiknak sokat, majd eltűnt a két cirmos gombóc. Szerencsére. Mert már napok teltek el úgy, hogy mereven bámultam őket messziről, majd morogtam és fújtam, ha közelebb jöttek. Mert az az én kajatároló helyem, az én kajaadó rabszolgáim, az én kaját kipihenő életem. Eltelt alig pár nap, amikor minden percben nyugodtan követelhettem a kaját, majd a két kajahordozó emberem elment valami bevásárlóközponthoz menteni.

Nem is érdekelt hol van az a menteni, amíg be nem állítottak valami fekete-fehér izével. Fekete-fehér izéke, izéke mert apró volt és rémült, csak kuksolt az asztal alatt, majd néha előjött, és a két kajahordozó idióta ötéves módjára, vékony hangon olvadoztak, hogy hoztam neked hercegnőt Lizus! Hercegnő az anyátok, gondoltam, de fekete-fehér kis izé mit sem törődve vérszomjas morgásommal, vékony farkincáját az egekbe emelve járkált fel alá - mint egy hercegnő. Még mielőtt letaszíthattam volna a trónjáról, jött valami nagyon kedves valaki, aki ugyanolyan vékony hangon cincogta könnyes szemekkel, hogy Mao hercegnő, mint valami retardált. Néztem a három hülyét, de akkor már tudtam, hercegnő percek alatt el lesz takarítva a kajatároló otthonomból az álomgazdi nevű helyre.

Még magamhoz sem tértem, mikor megjelentek két ugyanolyannal. Ugyanolyan fekete-fehér izék, csak még kisebbek és kettő. Lehet, hogy ezek osztódnak???? Mi lesz így a kajámmal? A szerencsém az volt, hogy annyira törpék voltak, hogy elő sem mertek jönni az alvósdobozukból, így nem veszélyeztették a kajámat. Szemmel tartottam őket. Ugyanúgy, mint Filo és Bono álomgazdi nevű helyre való távozás után az utánuk következő delikvenst.

Asszem úgy hívták Keisha, és fekete volt. A feketéket meg ugyebár tudjuk mennyire hátrányos helyzetűek, holott kábé ő a legszebb színű, akit valaha láttam, de mindegy, mert ő legalább nagyobb volt és viszonylag jó fej. De természetesen őt is szemmel tartottam. Nem is akármilyen szemekkel.



Ő, mint színéből is tudtuk, elég sokáig itt volt. Nagyon sokáig. Hónapokig aggódtam, hogy eleszi előlem a szent kaját, le is fogytam aggodalmamban. Vagy kilenc grammot.

A következő kettőnek, akik közül az egyik szintén fekete volt, megkíméltem az életét. Igyekeztem jó fej lenni. Végül is túl aprók voltak ahhoz, hogy túl sok kaját egyenek el előlem, és betegek is voltak. Nem sokkal később visszajött hozzánk Jasper is, mert túl sokat nyávogott. Azt mondták rá. Meg hogy túl sokat rohangál. És hogy idegesítő. Ekkora gyökereket, a macska azért macska, mert nyávog és játszik, és ha baj van a szobatisztasággal, akkor nyilván nem a macska a hülye, hanem hülyeként kezelik. Ha pofán vernének, szemétségből nyilván én is az orruk alá fosnék. Hülyék ezek - mondtam Jaspernek, majd vállon veregettem és némi kaja után, amit kivételesen megosztottam vele, mondtam neki, hogy lazuljon el. Nem veled van a baj. A kép alapján, azt hiszem sikerült pár laza estét eltöltenünk.



Szerintem tuti ez lett a végzetem. Szerencsétlen állatokat ilyenekért hozzák vissza, mert elegük van hogy nyávog, meg hogy rohangál - minek néznek minket ezek, díszpárnának? Persze megértem a két kajahordozót is, amikor bugyután gügyögnek az ilyen állatoknak és látom, hogy mindent megpróbálnak megtenni, úgyhogy nem ártana jobb fejnek lennem. Az utolsó néggyel viszonylag jóban voltam végülis... de nem, a kajából nem adok. Aki igazán szeret, az nem vág ki a kajatározó otthonból azért, mert dagadt vagyok, antiszociális, és gyűlölöm, ha simogatnak, vagy amiért ébrenlétem 90%-ában mereven bámulom őket némi kaja reményében, a maradék 10%-ban pedig mindenféle nyáú, áááú és mijááááááúúúúúúú kiáltásokkal bírom őket jobb belátásra.

Így fogynom természetesen nem sikerült, de egy trikolor miniatűrt is elviseltem, de csak mert úgy nézett ki, mint valami Maszatka a szőnyegen... ja igen, ő volt Maszatka.

És most itt van egy Garfield nevű, nevével ellentétben ex-csaj, és küzdök magammal hogy szeressem. Most a bolhára fogom, hogy nem közeledek hozzá, mielőtt elköltözik az álomgazdi nevű helyre. De addig is, legalább elviselem. A kajahordó gyökerek meg... akarom mondani szeretett gazdijaimra meg egyre jobban felnézek, hiszen gyönyörűnek látnak, bunkóságaimat betudják bagoly felmenőimnek, és tudom hogy így szeretnek ahogy vagyok, mert gyakran kell elrohannom előlük amikor meg akarnak simogatni. És Garfield is egy szép kerek jubileum. Ő a tizedik idegi. Nem az ő idegijük, az én idegim is.

Úgyhogy, kedves tíz idegi, kívánom nektek, hogy legyetek boldogok életetek végéig, a következő nemtudommennyinek pedig azt kívánom, vigyétek a Noé Macskamentőinek hírét, mert talán van remény, hogy megváltozik a világ. Több ivartalanítás, több szeretet, több felelős állattartó - és természetesen minél több kaja nekem. Akarom mondani a leendő Noés cicáknak! Egy vödörrel küldjetek minimum! Aki nem tudná eldönteni mennyit, hát prezentálom. Különben a következőkkel is ilyen morci leszek.




Ennyit! Tudjátok hová!

Brr mindenkinek:

Liza