A japán csonkafarkú talán a világ legrégibb fajtája. Több ősi leírás is bizonyítja, hogy a rövid farkú macskák már több, mint ezer éve megjelentek a Távol-Keleten. Több japán és kínai rajzon is felfedezhetőek csonkafarkú macskák. Az első hivatalos csonkafarkú 1968-ban került Amerikába, méghozzá Judy Crawford által. 1971-ben ideiglenes fajtabejegyzést kapott, 1989-ben pedig az európai székhelyű FIFé ismerte el, de még ma is több olyan szervezet akad, amelyik nem ismeri el fajtaként a csonkafarkút (pl. a G. C. C. F. Nagy-Britanniában). Kezdetben Amerikában még nem lehetett hosszúszőrű csonkafarkú példányokkal találkozni, viszont Japánban már több évszázada léteztek. Ezt bizonyítja egy 15. századi, Washingtonban található festmény is, melyen két hosszúszőrű japán csonkafarkú található. Ennek ellenére is csak 1993-ban lett hivatalosan is elismert a hosszúszőrű japán csonkafarkú.



A japán csonkafarkú egy közepesen nagy, magas macska. Jó izomzatú, elegáns felépítésű. Vékony, hosszú lábai vannak, hátsó lábai valamivel hosszabbak, mint a mellsők, mancsai pedig oválisak. A fajta jellegzetessége a farok. Farka nagyon rövid, általában egy-vagy több csavar vagy hajlat látható rajta. Előírás, hogy a legvége 8 cm-nél nem lehet távolabb a testtől. A hímek szembetűnően nagyobbak a nőstényeknél. Ha szemből nézzük, feje háromszög alakú. Pofacsontja szembetűnően széles. Szeme nagy és ovális. Pofája kerek, nem lehet rövid vagy hegyes. Orrvonala hosszú, szemmagasságban kissé bemélyed. Egyenesen álló fülei nagyok és távol állnak egymástól. Szőrzete selymes. Aljszőrzete nincs. A hosszúszőrű japán csonkafarkúnál bár hosszabb a szőr, minden esetben a testhez kell simulnia. A hosszúszőrűeknél előnyös a fülszőrzet és a lábujjak közötti szőrpamacs. A japán csonkafarkúnál szinte minden szín megengedett (kivéve a sziámi, burma, tonkinéz színek és a spriccelt cirmos mintázat). A leggyakoribb a fehér színezetű egyed, melynek a farka színezett, fejükön és a testükön pedig néhány folt található.



Ez a fajta nagyon barátságos és társaságkedvelő. Könnyen alkalmazkodik az új környezethez, vagy új háziállatokhoz. Igazán kíváncsi természetű, emellett intelligens. Könnyen taníthatunk neki különféle trükköket. Igényli a figyelmet, ha pedig valamit szeretne, akkor lágy, dallamos hangjával adja azt gazdája tudtára. Emellett jellemző, hogy a fajta egyedei igen magas kort élhetnek meg. Japánban Mi-Ke a különleges cica neve. Arról nevezetes, hogy - akár egy jól nevelt kutya - gyakran felemeli egyik mellső lábát, és így "kér", illetve "köszön".



A japán áruházak kirakataiban éppen ezért gyakran látható porcelánból készült szobra, amint a már említett pózban "üdvözli" a látogatókat. Ezeket a szerencsét hozó szobrokat Maneki Nekónsik-nak, "köszönő macskának" hívják.



Intelligens, barátságos, hűséges cica. A legtöbb macskától eltérően szeret úszni, és kutya módjára apportírozni. Gyakran hallatja hangját, de ennek ellenére egyáltalán nem hangos, inkább azt mondhatnánk, hogy nagy "szókinccsel" rendelkezik. Élelmezése meglehetősen bonyolult feladat: kizárólag halat eszik! A hideg időjárásra is módfelett érzékeny. Tartása nem egyszerű, de egy nem mindennapi macskának ennyi kijár!