2011. december második hetének egyik estéjén otthon szürcsölgettem a kakaót és néztem a rideg, kopasz fákat odakint a hidegben. Néha egy-egy varjú szállt rájuk, szinte jelezve, hogy messze még a tavasz. Elmélázva ültem, mikor megcsörrent a telefonom. Timi volt, macskamentő kollégám. Egy állatorvosi rendelő előtt hagytak 4 két hét körüli kiscicát. Ha nem találnak nekik helyet, akkor sajnos el kell őket altatniuk, mivel más nem tudja őket ellátni.



Neveltem már ilyen kicsi cicákat nem is egyszer, de arra nem számítottam, hogy tél közepén lesznek ilyen fiatal kis porontyok. Utólag biztos vagyok abban, hogy valaki saját, kijárós macskája volt a mama, aki leszült. Erre a kedves ember alig hagyva nekik esélyt, 2 hét után kidobta őket és gondolom elégedett volt magával, hogy mindezt egy állatorvosi rendelő előtt tette.



Nem sok mindent kellett végiggondolnom, hisz képben voltam, mire vállalkozom. 3 óránkénti etetés, ellátás és alvásmegvonás.

Mégsem tűnt mindez olyan nagy dolognak ahhoz képest, hogy ha nem mondok igent, akkor az ő életük épp, hogy elkezdődött, azonnal véget is ér. Ezt a bűntudatot nem tudnám magammal cipelni, hisz most megtehetem, hogy segítsek. Macskamentőként így is rengetegszer kell nemet mondanunk. Az is elég. Az agyammal tudom, hogy hely, pénz, kapacitás és ideiglenes befogadó hiányában nem menthetünk meg minden rászoruló cicát, de a szívem mégis minden alkalommal, mikor nemet mondunk, megszakad. Hogy lehet egy életre nemet mondani? Ilyen nem szabadna, hogy egy jó világban megtörténjen, de ha beleszakadunk sem tudunk minden cicára igennel válaszolni. A Noé egyik alapelve az, hogy elsősorban azokért tartozunk felelősséggel, akik már a kapun belül vannak. A helyzet pedig az, hogy a kapun belül minden talpalatnyi hely, minden ketrec, minden kifutó, minden ideiglenes befogadó foglalt, sőt, túlterhelt. Mások önként vállalt felelősségét nem tudjuk azonnal, gondolkodás nélkül magunkra vállalni. Mindig, amikor nemet kell mondanunk, abban bízunk, hogy vagy meggondolja magát a gazdi, vagy hátha hazaviszi más, vagy csak szimplán abban, hogy az utcán van ugyan az állat, de etetik, talán nem gázolja halálra egy autó, talán jár arra valaki, aki gondját tudja viselni. Nem jó a helyzetük, persze, hogy nem jó, hiszen minden háziállatnak kell egy Gazda, egy nagybetűs. A sérült állat nálunk szent, sohasem hagyjuk őket az utcán, de egy egészségesnek még mindig ott lehet rajtunk kívül is a lehetőség, hogy jobbá forduljon a sorsuk. De hát ezek a cicák olyan picik... 2 hetesen semmi, de semmi más esélyt nem kaphatnak... Mindezt úgy 5 mp alatt végiggondolva igent mondtam. Gyors szervezésnek hála a kicsik egy órán belül landoltak nálam. Annyira kicsik voltak... Legtöbbjük szeme még ki sem nyílt.





Nos, így kezdődött újra átmeneti anyukáskodásom. A kicsik szépen cseperedtek, szépen ettek, bár napjuk legnagyobb részét az alvás töltötte ki, de nekem ott kellett lennem, mikor kis időre felébredtek és sírva követelték a cumit. Mindenki szeme kinyílt, elkezdtek mászni, pont mint a kisbabák. Születésük idejét december 1.-re tettem így szülinapot is adva nekik. Minden szép volt és bár néha élőhalottnak éreztem magam, (ezt az anyukák tudják, hogy értem :)) mégis megérte.



4 hetes korukra nevet is adtam nekik, ezzel is erősítve, hogy most már biztonságban vannak és felnőnek. Sajnos ez nem volt elég, mivel nem sokkal ezután Dorothy, a kicsi fekete szépség, egyszerűen egyik percről a másikra összeomlott és mire az orvoshoz értünk vele, a kezeim között meghalt. Tudom, hogy ez természetes, hogy nem mindegyikük életképes, de nem nagyon tudom leírni azt a fájdalmat, amit éreztem. Aki vesztette már el állatát, az érti. Hiába ismertem őt csak pár hete, mégis a szívembe lopta magát. Mindez december 24-én reggel történt. Kisírtam a szemem, jó karácsony volt, mondhatom... Hulla fáradtan, kikészülve ültem az ünnepi asztalhoz. Cicás barátaim öntötték belém a lelket, hogy nem az én hibám és ez sajnos megesik. Ésszel tudtam, hogy igazuk van, de mégis bűntudat gyötört.



Mennyire furcsa és néha érthetetlen egy világ ez... Valahol, ebben a városban él egy ember, aki önként, saját döntést meghozva eldobott négy kis életet, mint egy cukorkás papírt. És mégis a mi lelkünk sajdul bele, hogy nem sikerült megmenteni és megtartani egy pici életet. Valahol, ebben a városban él egy anyamacska, kölyke halálakor talán ő is szenvedett még a tejláztól, talán még mindig kereste a kölykeit, akiket 2 hétig becsülettel nevelt. Vajon vele foglalkozik a gazda? Kezeltette? Mérlegelt és ivartalanítja? Vagy pár hónap múlva, a következő, dobozban kitett kiscicák is innen származnak majd? Vajon rájuk lesz kapacitásunk igent mondani?

Kis idő múlva újra a többiekre tudtam koncentrálni és ők, bár különböző fokon, de fejlődtek. Coraline a legnagyobb közülük. Igazi vasgyúró. 6 hetesen majdnem 500 g.



Morgan kicsit kisebb volt, de ő is szépen gyarapodott, ő most 400 g.



És ott volt a kis Beth... Az a pici, törékeny tündér, akit testvérei játék közben, mindig ledöntöttek a lábáról hisz sokkal erősebbek voltak nála. Aki hisztizett, hogy „kérek enni” 3 óránként, míg a többiek vígan aludtak. Aki belemászott a nyakamba aludni, és akin azért látszott, hogy alulfejlett. Ezt tudtam, de szépen nőtt ő is.



Közben egyik örökbefogadónk cicája (Diego, akit AIDS-esen fogadtak örökbe) meghalt. Barbi, a gazdi nagyon ki volt készülve emiatt. Úgy döntött, szeretne egy másik cicát. Két fajta ember van. Egyik az, aki cicája halála után évekig nem akar új kedvencet és az, aki egyből szeretne. Persze nem pótlásképpen, hanem mert az új jövevény eltereli a figyelmet a fájdalomról, és szeretetet hoz. Én hittem, hogy Beth jól van és mikor megmutattam Barbinak a képeit, azonnal beleszeretett. Meg is látogatta és Beth megkapta az álomgazdit olyan hamar, amilyen hamar nem sok cicának adatik meg.







Aztán a cica 5 hetes korában történt valami. Hasmenés kezdődött nála és elkezdett fogyni. Természetesen folyton orvoshoz jártunk vele, igyekeztünk megtenni mindent, amivel segíthetjük. Most 6 hetes. Egy nappal ezelőtt idegrendszeri tünetek jelentkeztek nála, ami úgy nyilvánul meg, hogy eldől, ha megpróbál felállni és menni. Néha a kis feje is remeg. A cicás lányok és fiúk mellettünk állnak és támogatnak minket. Annyian szeretjük őt, és nagyon fáj látni, hogy ennyire nem stimmel valami. Most 5 napos gyógyszeres kúrán van, nagyon szeretnénk, ha használna, de fel kell készülnünk arra is, hogy nem sikerül. Megteszünk mindent, amit lehet, hogy túljusson ezen. Nagyon fáj arra gondolnom, hogy már sínen van az élete, sokan szeretik, van álomgazdi és mégsem biztos, hogy megéri. Nincs egyedül, de mint befogadónak a legjobb dolog az, mikor képeket kapunk mondjuk 6 hónapos korban arról, akit mi etettünk, neveltünk és szerettünk. Jó lenne őt is látni felnőni és boldog, egészséges nagylányként meglátogatni. Remélem sikerül. Drukkoljatok neki, túl sokan szeretjük őt ahhoz, hogy ne csinálja végig! Remélem, a sors nem rövid életet szánt neki, tudom, hogy lehetséges ez is, de inkább maradjunk a gyógyulásnál.

Szeretünk Beth! Hajrá kicsi lány!

Viki és Meggyes

UI: Cori és Morgi kicsit náthásak így nekik is, de leginkább Beth-nek lenne szüksége Vetri DMG-re. Kérjük ha valaki tud hozni, írjon a macskamentes@noeallatotthon.hu-ra. - Nagyon szépen köszönjük mindenkinek a felajánlásokat, hála nektek több üvegnyi Vetrit felajánlást kaptunk, ami egy ideig elég lesz. Minden angyalnak köszönjük:)