Sziasztok. Smiley vagyok. Ezt a remek kis nevet, az én imádott Ideiglenes szüleimtől kaptam, mert a foltjaim pontosan így helyezkednek el a hátamon.



Életem első pár hete, sajnos nem úgy alakult, ahogy azt egy cica megálmodja magának.

Egy hideg és sötét helyre születtünk, ahol az anyukánk és egy nagyon kedves néni ápolgatott minket, de az ott lakók többsége sajnos úgy döntött, hogy a rosszcsontkodásainkat nem nézik tovább jó szemmel, így mennünk kellett.
Tudjátok, van egy nagyon jó, és lelkes csapat a Noé Állatotthon Alapítványnál, ők segítettek nekünk.

Gondoskodtak arról, hogy mindenkinek legyen tiszta, meleg és nyugodt fészek, szerető gazdikkal.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen én nevelő szülőkhöz kerültem, akik etettek, játszottak velem, és szereztek nekem egy új családot.

Abban az időben, amíg az én pótanyukámnál és apukámnál voltam, tudtam meg azt, hogy milyen, ha egy cicának igazi családja van, akik oda is figyelnek rá.
Nem kell megküzdeni minden falatért, meleg volt, és nem kell félni az idegenektől. Mondjuk, én sosem féltem. Egy nagyon aranyos, bátor és barátkozós kiscica vagyok ám.



Történt tehát egy szép napon, hogy csengettek. Bejött három vadidegen ember, volt közöttük egy egészen apró növésű is. Kedvesek voltak, és az-az előbb említett apró sokat játszott velem. Körbejártak mindent, és sokat beszélgettek az én imádott pótanyukámmal. De azért csak vele beszéltek, mert apa nem volt otthon. A sok beszélgetés után, meg fogták magukat és egyszer csak elmentek. Innen kezdve a napom pont ugyan olyan volt, mint eddig.
Ám egy napon, ez a három humanoid, megint csak megjelent, és hoztak valami nagy kék dobozt is, amibe nekem persze, azonnal bele kellett másznom, mert hát a kíváncsiság hajtja az „állatot” ugye?

Most is kedvesek voltak, és játékosak, amit én kifejezetten szerettem, de az én pótanyukám kissé zaklatottá vált.
Először nem is agyon értettem, hogy mi baja lehet, de nagyon furi volt ez az érzés. Főleg akkor, amikor a pótapun is megéreztem. Rendben levő, hogy a nőstények érzékenyebbek, de amikor már a hímek is, akkor ott baj van. Nem féltem, hiszen pótapuék eddig is megvédtek.
Ám egyszer csak azt vettem észre a nagy játék hevében, hogy az a nagy kék láda, ami eddig játszó tér volt, annak az ajtaja, most bezárult, és nem tudok rajta kijutni. Sőt nem elég, hogy fogoly lettem a saját játékomban, még meg is mozdult, és kifelé ment az én kis biztonságos otthonomból.



Halottam én a szüleim hangját, de nem láttam őket, és ekkor azért már kissé megijedtem. Na, jó, nem kicsit.
Betettek, egy nagy és hangos gépben, de ilyenben már voltam, csak akkor doktor bácsihoz mentünk, így ez elég jó játéknak bizonyult. Egyszer csak feltűnt, hogy nem hallom a szüleim hangját, és még mindig rázkódunk. Mikor megálltunk, már pipa voltam, mert ki akartam jönni ebből a buta dobozból. Bementünk egy ajtón, és éreztem, hogy a dobozt leteszik a földre. Ugrásra készen vártam, hogy mikor nyílik ki az a bizonyos fogságba ejtő ajtó. Majd megtörtént a csoda. kihasználván a lehetőséget, kapva kaptam az alkalmon, és futásnak eredtem. Az első 3 méteren, mert ekkor megtorpantam, és körbenéztem. Nem otthon voltam, hanem egy idegen világban, tele érdekesebbnél érdekesebb helyekkel, illatokkal, és játékokkal.



Fogtam magam tehát, szépen csendben, hogy senki meg ne hallja, elindultam hát felfedezni ezt az új „játszóteret”, és a benne lakókat. A három humanoid most is nagyon kedves volt velem. Enni adtak, játszottak velem, és persze, ami egy cica számára abszolút nem elhanyagolható dolog, megmutatták, hogy hol van az ágyam, és a bilim. Elmentem, hát enni, és utána körbejártam, az „új” birodalmam, hiszen közben rájöttem, hogy itt én leszek az Úr a házban, és majd én mondom meg, hogy ki hogy nyávog.



Kerestem magamnak egy nyugodt helyet, letelepedtem, és figyeltem az új gazdikat, ahogy próbáltak mindennel a kedvemben járni, hogy jól érezzem magam.
Mivel nem tudtam mással, így dorombolással adtam tudtukra, és mint látható volt fel is fogták, hogy jól érzem magam „itthon”. Szóval így telt az első napja ennek az édes-kedves cicának az Új családjánál.



Remélem, minden cica talál magának egy szerető és gondoskodó családot, mint ahogy én is találtam, jobban mondva találtak meg engem. Mesélek majd még nektek, hogy milyen is az életem, de most sürgős játszani valóm van.



Üdv mindenkinek: Smiley a „csipás kandúr” (Ez lett a becenevem, a csizmás kandúr után, akinek velem ellentétben jobban megy a mosakodás)