Tudom a cím elég meghökkentő, mondhatni polgárpukkasztó, de a cikk témáját tekintve szükségem volt erre a figyelemfelkeltére. Előre kell bocsátanom, hogy ez az írás nem alapszik tudományos kutatáson, még csak cikknek sem nevezhető mert nem értek a formai kritériumokhoz, de az én igaz történetemet mesélni el.

És hogy ki is az az én? Bianka vagyok, egy 21 éves macskaallergiás lány, aki boldog élettársi kapcsolatban él egy macskával. Na de ne siessünk ennyire előre, az én történetem még gyerekkoromban kezdődött.

Kiskoromban, olyan 3-4 évesen volt egy kutyám, Jhonny, akit nagyon szerettem, rendszeresen vele aludtam, követtem mindenhova. Sajnos alig pár hónapja élveztük egymás társaságát, amikor ellopták tőlünk. Ahogy mondani szokták, a baj mindig csőstül jön. Ellopták a kutyámat, hiányzott, anyuék egy új kisállattal szerették volna pótolni a hiányát, csakhogy közben esedékes volt egy allergiavizsgálat. Egy allergiavizsgálat, aminek az eredménye 21 éves koromig meghatározta az életemet. A teszt négy keresztes allergiát mutatott ki a kutyára és a macskára egyaránt. (Akkor még nem tudtam, hogy van kutyából /például: uszkár/ és cicából is kevésbé allergénebb /például: szibériai cica/ fajta, de őszintén szólva ma már ezt nem is bánom.)

És ettől kezdve minden csak rosszabbodott. Ha szőrős vagy tollas állat került a közelembe, akkor biztos, hogy kiderült, hogy allergiás vagyok rá. Ez alól nem volt kivétel sem a papagáj, sem a húsvéti nyuszi. Talán csak a kiscsibét tolerálta a szervezetem, de az sem volt egy szerencsés történet. Én voltam az a kisgyerek, aki minden szeretetét egy kiscsibének adta, aki ettől természetesen megfostosodott. Persze nekem ő olyan volt, mint másnak egy cicus, vagy egy kutyus, tehát a szüleim kénytelenek voltak az állatorvosi rendelőben csücsülni velem meg „Csőrikével”. Sőt fizették a vitamininjekciót, és amikor már az sem segített megengedték, hogy eltemessem, és méltó sírhelyet készíthessek neki egy cipős dobozból és egy járólapból. Hát ettől kezdve meg csak halaim lehettek, ami őszintén szólva egy kisállatra vágyakozó gyereknek, nem nyújt valami nagy élményt.

Hát így teltek-múltak az évek, miire 8. osztályos általános iskolás lettem kikönyörögtem egy kiskutyát magamnak, na persze az sem mehetett egyszerűen. „Papíron” (azaz az oltási könyvön) az én kutyám volt Mimike (hosszú szőrű csivava), gyakorlatilag viszont a mamámnál élt, ő etette és egyre kevesebbet láttam minél inkább lekötött az iskola. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kevés találkozás is milyen jó hatással van az allergiámra. És még azt sem tudtam, hogy mamám később milyen hálás lesz, hogy a nyakára cipeltem egy kiskutyust.

A sorsfordító pillanat mégis gimnazista koromban érkezett el, persze rejtett formában: megismerkedtem a barátommal. Nekik két jól megtermett házimacskájuk van, akik Bendegúz és Luca névre hallgatnak. Szerintem minden allergiás sorstársam eltudja képzelni mit éltem át, amikor először átmentem hozzájuk. Nem túl szép megfogalmazásban taknyom-nyálam egybefolyt. Ha tervbe volt, hogy átmegyek hozzájuk ki kellett takarítani… Akkor el lehet képzelni milyen eljárásra volt szükség, amikor náluk aludtam. Barátom nagyon szereti a macskákat, mindig azt mondogatta majd egyszer nekem is lesz. Hehe, gondoltam én, akkor még anyukám és az allergológusok elfogadott nézetét osztottam én is, tehát ha allergiás vagy valamire, az neked sose lehet, és kerüld el nagy ívbe még csak a jelenséget is. Azonban ahogy egyre többet jártam át, kezdtem megkedvelni azt a két görbefarkú doromboló jelenséget.

Az áttörés a felfogásomban mégis csak egy éve következett be. Szerintem ez összefüggésben volt azzal is, hogy barátnőm akkor kapott egy nagyon icipici kölyök cicát, aki egyből meghódította a szívemet. Elkezdtem szembeszállni a szüleim véleményével és minden áron azon voltam, hogy elérjem, hogy nekem is legyen egy ilyen kis szőrcsómóm. Ahogy ennyire elszántam küzdöttem, hogy igenis most már akarok kiscicát, egyik reggel ébredés után, pont azt mondtam barátomnak, hogy úgy szeretnék majd a saját cicámmal így együtt aludni… És akkor esett le… négy év telt el azóta, hogy először átmentem a barátomhoz, és észre sem vettem, hogy már jó ideje képes vagyok arra, hogy a Bendegúzzal aludjak.



Na ez csak még jobban felbuzdított, a következő állomás egy új allergiateszt volt, hiszen már évek óta nem is csináltattam, csak beletörődtem az eredménybe. Két teljes hónapot kellett várnom az eredményig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, de megérte. Az eredmény lenyűgöző volt, a macska allergiám négy keresztről kettőre csökkent a sok évi stagnálás ellenére. Érdemes még kiemelni azt is, hogy a kutya allergiámat nem tudták kimutatni, annak ellenére, hogy elviekben az allergiát nem lehet kinőni. És ennyi kellett nekem, „megalkottam a hozzászoktatás elméletét”. Elgondolásomat igazolta, hogy a kutyán és a macskán kívül (tehát amilyen irritációkkal rendszeresen találkoztam az elmúlt években) egyfajta allergiám sem csökkent.
Ennek ellenére anyukám még sem engedte, hogy legyen cicám. Az ok egyszerű, mai napig az az elfogadott nézet, hogy az allergént kerülni kell. Az allergológusok többsége is ezt a nézetet osztja. Pedig ha az interneten a keresőbe beírjuk azt a két szót, hogy „macskatartás” és „allergia”, akkor számos cikket, új kutatást és nézetet találunk erről, sőt olyan megdöbbentő cikk címeket, hogy „Macskatartással előzhető meg az állatallergia”.

Ha jobban beleássa magát valaki a témába, akkor macskaallergiát vitató fórumokon is található pár, az enyémhez hasonló eset:
„Én is allergiás vagyok rájuk, pedig van három. Ez hülyén fog hangzani, de én valahogy hozzászoktam”.
Vagy egy másik elég szélsőséges eset:
„Úgyis le leszek pontozva, de azért leírom. Gyerekkorom óta allergiás vagyok minden nemű állatszőrre és tollra. Asztmás is vagyok, mégis világéletemben volt állatom. Azért, mert mindig hazaloptam egy-két macskát és napokig-hetekig titokban etettem őket, majd amikor már lebuktam velük, és sírva könyörögtem anyáméknak, megengedték, hogy maradjon, ha nem velem alszik. Persze, nem aludt velem, amíg anyámék el nem aludtak, aztán beloptam magam mellé. Így voltam a cicával, később a palotapincsimmel is. A papagájjal azért ne, de az is volt mindig. Mostanra (25 éves vagyok) eltűnt teljesen a kutyaszőr allergiám és a toll allergiám és minimálisan (egy keresztesen) vagyok csak allergiás a macskaszőrre.”



Szerencsére egy év kemény küzdelem után sikerült diplomaosztómra kikönyörögni ajándékként a cicát, persze ha már ennyit kellett várnom rá, akkor már megadtam a módot, a lúd legyen kövér, ha cica akkor legyen abesszín. Nefi (mert így hívják a cicámat) velem alszik, egy szobában élünk, én kefélem a szőrét, én tisztítom az almot, én etetem, minden teendőt vele kapcsolatban én csinálok meg, és mindezt allergiagyógyszer nélkül. Egyedül akkor jelentkezik az allergiám maradék tünete, amikor játszunk és Nefi véletlenül belém kap a körmével, ott a bőröm kicsit bepirosodik, de köszönöm szépen, ennyi az összes tünetem, jól vagyok. Élem a gazdik örömteli életét és élvezem azt, hogy végre azt mondhatom: „Igen, van egy kiscicám!"

Jövőbeni terveim között szerepel, hogy ne álljak meg egy cicánál. Szeretnék Nefinek egy társat, egy igazi vérbeli házimacskát, hogy meglegyen itthon az egyensúly.

Hogy miért írtam meg ezt a történetet? Mert ha a véletlennek hála, nem kényszerülök olyan helyzetbe, hogy két macskával kell megosztanom a légteremet, akkor talán még ma is négy keresztes allergiásként vágyódnék a cicák után. Nyilván nem mindenkinél működőképes a hozzászoktatás, de az én célom az, hogy felhívjam az emberek figyelmét, hogy meg kell próbálni. Nem szabad egyből lemondani az állatokról, csak azért mert allergiásak vagyunk, meg vagyunk bélyegezve és el vagyunk tiltva mindentől. Utána kell járni az új kutatásoknak, elképzeléseknek hátha nekünk is működik. Írásomat főleg a szülők figyelmébe ajánlom, és kérem őket, hogy ne zárkózzanak el az új módszerek elől. Én is tisztában vagyok vele, hogy anyukám csak jót akart, és azt tette amit az orvosok jónak láttak. De tudom azt is, hogy milyen rossz volt gyerekként vágyódni kiskutya, kiscica iránt, amikor a barátaimnak volt, az osztálytársaknak volt, a szomszéd gyerekeknek volt, csak nekem nem lehetett. 21 évesen élhettem meg ezt igazán, és el nem tudom mondani, hogy milyen jó érzés. De néha elgondolkozok azon, hogyha kiskoromban anyu áthordott volna azokhoz a gyerekekhez akiknek volt kisállatuk, akkor talán nem kell volna „uncsi” halakkal kárpótolni, lehet sokkal hamarabb hozzászoktam volna. Nem hibáztatom őt, csak a tanulságot szeretném levonni az esetből. Én mindenkinek javaslom, hogy kell körültekintéssel és intézkedésekkel (allergiagyógyszerek beszerzése), de meg kell próbálni ezt az útvonalat is. Fontosnak tartottam, hogy ennek a cikknek a megírásával felhívjam a figyelmet arra, hogy az allergiás kisgyerekek mondjanak le az állatokról, hiszen egy ilyen kis csöpp szőrmók nagyon sokat taníthat felnőttnek, gyereknek egyaránt, arról nem is beszélve, hogy milyen szeretet ad az egész családnak!

Szerencsés történetemet köszönöm barátomnak, Bendegúz és Luca cicának, Mimi kutyának. Köszönöm édesanyámnak, hogy beadta a derekát a győzködésemre, és megkaptam Nefi cicát, akinek pedig köszönöm, hogy minden napomat különlegessé teszi.

Simon Bianka (21)
Tatabánya