Már régóta szerettem volna még egy cicát Sefirah mellé a magam és Sefirah örömére. Sokan mondták nekem, hogy a macska egyrészt hálátlan, aljas, érdekállat, meg azt is, hogy a macska féltékeny, önző, egyedül is jól meglévő, társra semmi szüksége nincs állat, de én tudtam és éreztem legbelül, hogy ez nem így van! Sőt, mi több, tapasztaltam is, hogy Sefirah egy teljesen szociális, abszolút kedves , önzetlen cica.
Amikor albérletbe költöztünk , és nem tudtam többet kiereszteni a természetbe, igencsak sürgetővé vált az álmom, hogy kellene még egy cica. Azt gondoltam, mivel Sefirah-t is az utcán találtam, jó lenne, ha nem vennék macskát, hanem örökbe fogadnék állatmenhelyről.

Szorgosan tanulmányoztam az internetet, és meg is találtam a Noé Állatotthont.
Először azt hittem, ez is olyan hely, mint a többi, azonban amikor előszörre kinéztem egy Sunny nevű kandúr cicát, akinek már akkor volt gazdi jelöltje. Viki írt vissza, hogy ez a cica már sajnos elkelt, de, hogy tudom-e hogy hogyan fogadhatom örökbe a cicát, ha ilyen szándékom van, és tanulmányozzam a honlapot.

Ok, -gondoltam, azzal a biztos tudattal, hogy biztosan csak érte kell menni, és már vihetem is, esetleg néhány személyes irat- aztán elolvastam, és nagyon melegedett a szívem környéke, hogy a maguk részéről milyen körültekintéssel járnak el a cica örökbe adásánál. De nem is az olvasottakról akarok írni, inkább a személyes tapasztalásról. Megtetszett a Fehér Család, és kaptam egy személyes találkozót, hogy megnézhessük a cicákat, és ők is engem. Ideiglenes befogadónál voltak, Gabinál, aki nagyon kedvesen fogadott engem, és páromat, Danit.

Mielőtt odamentünk volna, éjjel azt álmodtam, hogy 2 macskát fogadunk örökbe.
A sok kicsi gombóc egymás hegyén - hátán aludt, a mamájuknak meg be nem állt a szája, folyton valami nagyon fontos dolgokat mondthatott. Csak leültünk melléjük, nem is akartuk őket megzavarni, de aztán mégiscsak fel lettek ébresztve, hogy azért megnézhessük őket, hogy milyenek ébren is :))



Még nagyon-nagyon picikék voltak, alig volt köztük különbség, de Gabi így is kapásból megmondta, melyik kicsoda. Nagyon sok cica odajött hozzánk, meg el is aludtak, úgy ahogy éppen voltak, de nekem legjobban Hógolyó tetszett meg, aki mindenki közül a legnagyobb, legfejlettebb, és a legelevenebb volt, mindemellett a legfehérebb. Ettől függetlenül kiélveztem a többi kismacska társaságát is, nagyon jó volt őket simizni, szeretgetni. Nagyon gyorsan repült az idő, és menni kellett haza.
Sefirahnak elmeséltem, hogy mi volt, mondogattam neki, hogy jön a másik cica nemsokára, de sztem nem hitte le nekem, mert már annyiszor mondtam neki azelőtt, hogy a könyökén jött ki. Azt mondta, hogy majd, ha itt lesz, akkor majd itt lesz. Akkor elhiszem.



Aztán megint mentünk 2 hét múlva, de hatalmas volt a változás, nagyon nagyot nőttek azok a kicsike kis macsekok, és már-már az egyéniségüket is lehetett kapisgálni. Hógolyó ekkor már Kefír lett, és, elég eleven. Magyarul ő volt a legégetnivalóbb az egész alomból. Étkezéskor mindenkit félrelökött, morgott, amikor a kaja közelébe ment valaki, nehezen jutott el az alomig, és, hát, nem arról volt híres, hogy empatikus volt a többiekkel. Igazából én tudtam és éreztem, hogy ha nálam lesz, akkor biztosan jó cica lesz, egyátalán nem ijedtem meg attól, hogy ilyen a kis természete. Ha megsimogattam dorombolt, meg magától is odajött hozzánk, és úgy láttam, nem lesz itt semmi baj.
Minden esetre most is kihasználtuk az alkalmat, hogy ilyen sok cica között lehetünk, és mindegyiket jól megdögönyöztük.



Amikor Ribit, az anyamacskát megtalálták a kicsik, és elkezdtek szopikálni, egy ideig hagyta magát, majd felállt, és nem törődve a fájdalmas, keserves miákolással, amit a kismacskák eszközöltek meg, áttelepedett egy, számára nyugalmasabb helyre. Már felmásztak a fotelra, a fotelról az ágyra, és hatalmasakat püffentek , amikor lefelé másztak a fotelról a párnára, ami azért volt lerakva, hogy ne üssék meg magukat.

Már nagyon szerettem volna magammal vinni Kefírt, de még nagyon picike volt. Mondtam Daninak, hogy annyira aranyosak, h jó lenne még egyet választani, mert úgyis azt álmodtam, hogy kettőt viszünk haza. Ekkor még nemleges volt a válasz.
Majd 3. alkalommal megtörtént a csoda, és Dani szerelembe esett Olivérrel, és nagyon-nagyon szerette volna őt is örökbe fogadni. Részemről semmi akadálya nem lett volna, csak addigra már Olivér is talált gazdit, aki még nem volt biztos, de azért 1 hétig reménykedtünk, hogy talán ő is velünk jöhet. Dani még mai napig néha emlegeti, bár ő is tudja, hogy Olivér is legalább olyan jó gazdira talált, mint amilyen ő lett volna.
Aztán, végre elérkezett a nagy nap.

Nagyon hülye beosztásom volt azon a héten, és korán reggel mentem el a boltba venni kiscicatápot, konzervet, etetőtálat, stb. Már pörgettem volna az időt. Kölcsön kértem a barátnőm fényképezőgépét, hogy majd otthon készíthessek róla fotókat. Nagyon megható volt a búcsú, mintha tudta volna ő is, a testvérei is, az anyukája is, hogy ma van az a nap, amikor elvisszük. Körbejárt a kis testvérkéi között, aztán , amikor mentünk kifelé, az anyukája még utoljára megmosdatta, megszoptatta, dorombolt neki. Nem siettettük őket. Nagyon szívbemarkoló volt látni, ahogy elbúcsúznak. Abban a pillanatban legszívesebben otthagytam volna, mert szemétnek éreztem magam, hogy elviszem az anyukájától.



Hazafelé úton kicsit félt, de azért a kíváncsiság mindig nagyobb volt, mint a félelem, és érdeklődve, néha félve, néha miákolva konstatálta az utazást BKV-n.
Nagyon izgultam, hogy Sefirah mégis hogyan fogja fogadni, és amikor benyitottam az ajtón, azt találtam ki, (mivel általában elém szokott jönni az ajtóhoz, de most nem jött) hogy belesek, megnézem mit csinál, és azután döntök. Éppen félkómásan a macskabútorban feküdt, azt sem tudta, mi van. Én kaptam az alkalmon, letettem Kefírt elé a földre, hogy sétáljon el előtte. Sefirah pupillája hatalmasra tágult, mikor felfogta az élményt, és elkezdett mürrögni.

Én úgy láttam rajta, hogy nagyon örült. 10 percig kb. teljesen a hatása alatt volt az új jövevénynek, majd utána kicsit megváltozott a viselkedése velünk, mert nem hagyta magát a kicsi macska előtt tutujgatni, mindig hangosan nemtetszését fejezte ki mély nyávogással. Szerintem szégyellte, hogy nem ő a főnök, és mi csak úgy felkaphatjuk és beteríthetjük a szeretetünkkel. Aztán, 3 nap múlva megtört a jég, Sefirah a karjaimba omlott, dorombolva, szeretet-éhesen, kicsit dühösen, hogy mégiscsak szüksége van a tutujgatásra . . . .

Első időkben is sokat játszottak, és a kismacska néha vérfagyasztó hangokat adott ki magából, én meg azt hittem, hogy Sefirah bántani akarja, ezért volt, hogy letekertem egy sallert, mert nem szerettem volna halott macskát a házban, de kb. 3. alkalommal rájöttem, hogy Kefír hisztizik. Igenis, hisztizik. Sefirah szinte hozzá sem nyúl, de ő sipákol. Mivel nem hullott a szőre, és semmi külsérelmi nyom nem volt rajta, ezért hagytam, hagy kezelgessék egymást az állatok. Sefirah nagyon gyengéden és finoman játszott vele.



Aztán kb. 2 hét múlva valamin megsértődött Sefirah, szerintem azon, hogy ugyanolyan jogokkal ruháztam fel a kicsit, mint őt. Erre nem kezdett el tudomást venni a kicsiről. Nagyon megharagudtam rá, és felháborodva elmondtam neki, hogy amikor kicsi volt, akkor őt is ugyanúgy az utcáról hoztuk be, nem közösítettük ki, hanem szeretettel befogadtuk, és egyenlő félként kezeltük. Hogyan esett volna neki az, ha úgy bánunk vele, mint ő az új cicával? Szóval ez volt a lényege, amit akkor mondtam, és ettől magába szállt, és elkezdett rendesen viselkedni a cicával. Azóta nem is volt probléma.

Nem hagytam, hogy morogjon, vagy odakapjon kajaosztáskor sem Sefirahnak, sem nekem, sem Daninak, és már egyáltalán nem antiszociális ilyen témákat tekintve.
Már hallgat a nevére, meg a gyere ide-re, meg már egyre többet ért abból, amit mondok neki. Reggel, mikor felébredek, és ő éppen máshol van, akkor ránézek álmosan, azt mondom neki : Szia, Armani! Hát jó reggelt! -erre nyávog, és közelebb jön - Hát szijja! - nyau, még közelebb jön dorombolva- Háát szijjamijja! - és odajön hozzám dörgölőzni.



Ezen kívül mindig meg a két macsek között a dögönyözés, villámgyorsan cikáznak ide-oda a lakásban, néha szemmel is alig lehet őket követni. Kedvenc időtöltésük a hajnalban való gazdi fején ugrálás verseny.

Armani, nagyon szeret közlekedni egyébként a városban, nagyon érdekli minden és mindenki. Amikor vittem oltásra, ki kellett vennem a hordtáskából, annyira-annyira- nagyon-naaaggyyon ki akart jönni. Betettem a pulcsimba, ahonnan kikandikált, és nézelődött. És egyátalán nem fájt neki az oltás. Olyan volt, mintha nem is érzett volna semmit. Megdicsérte a doktor bácsi, hogy milyen szép macska. Nagyon büszke voltam rá, mert nagyon odafigyelek, hogy a lehető legjobb minőségű kaját kapja, hogy szép és egészséges macska legyen, mint Sefirah.

Dani is nagyon sokat szokott játszani velük, van egy bot, aminek a végén egy gumis zsinór van, aminek a végén egy cin-cinelő egér van, és ezt a botot kell rángatni. Néha nem tudom eldönteni, hogy Dani önmaga szórakozására rángatja a botot, vagy a macskáknak. :)))
És még egy tanulság a történtekből, hogy Dani eredetileg nem szerette a macskákat, nem is volt neki, kutyája volt, sőt, mi több, allergiás is volt a macskákra.



Ő is osztotta a véleményt, miszerint a macskekok nem egy hálás állatok, és inkább a helyhez ragaszkodnak, mint a személyhez. A napokban megjegyezte, hogy ha esetleg elválnának kettőnk útjai, akkor gyerektartási pert fog indítani a macskákért :))))