Áprilisban beszámoltam róla, hogy cicagazdi életem egyik legszomorúbb eseménye történt meg velem, amikor Szelinámnak 10 perc leforgása alatt nyoma veszett egy szép vasárnap délutánon.
Egyszerűen csak arra tudok gondolni azóta is, hogy nem magától ment el, hanem valakinek megtetszett, és mivel szelíd volt, bízott az emberekben, odacsalták a kerítéshez és már vitték is. Magától nem ment ki a kerítésen egyszer sem, mindig csak a kertben játszadozott, amikor épp kijárása volt. Aznap, amikor eltűnt, a Szüleim elmondása szerint délután 4-kor még vígan játszadozott egy letörött gyíkfarokkal. A családom akkor ment át a szomszédba, vendégségbe. Én 4 óra 10 perckor értem haza, és akkor már hiába szólongattam, nem jött :(. Pedig mindig Ő volt az első a három cicám közül, aki odaszaladt a gazdihoz.
Mindent bevetettem a megtalálása érdekében: róttam az utcákat és szólongattam, kérdezősködtem a szomszédoknál, kiplakátoztam a környéket, szórólapokat dobáltam a környező utcák házainak postaládájába, hirdettem interneten az összes létező elveszett-talált állatok rovatot tartalmazó honlapon, feltettem minden netes oldalra, de mindhiába. Pedig magas pénzjutalmat ígértem annak, aki visszahozza nekem az én tündéremet. Sajnos csak vakriasztás érkezett, Taksony összes sziámi macskájáról tudomást szereztem, de Ők mind gazdihoz tartoztak, nem az én Szelinám volt egyik se.
Utolsó próbálkozásként feladtam egy fényképes hirdetést a helyi apróhirdetési újságban szintén magas pénzjutalmat ígérve a megtalálónak. Több se kellett egy magát furfangosnak gondoló bizonyos L. úrnak és becses nejének, loptak egy sziámi-keverék macskát a környékükről, hogy azt majd „eladják” nekem, mint elveszett Szelina.
A történet a következőképp nézett ki. A hirdetés feladása után kb. egy héttel csörög a telefonom, a vonalban L. úr, aki azt állítja, hogy a Duna parton talált egy macskát, aki szakasztott úgy néz ki, mint akit én keresek az újsághirdetésben, Ő biztos benne, hogy az én cicámat találta meg. Elmondta, milyen színű a bundája, a szeme és hogy lány. Megdobbant a szívem, hogy jajj végre, hátha valóban az én drágámat találta meg J. Kértem, hogy küldjön egy mms-t a cicáról, mert már abból meg tudom állapítani, hogy Szelina az vagy sem. Megérkezett az mms és vele a szomorú felismerés, hogy Ő nem Szelina :(. De azért úgy voltam vele, hogy telefonos fotó, biztos, ami biztos, személyesen is megnézem. Egy kedves barátommal kocsiba pattantunk, és irány a megadott cím. Nos, a cica valóban egy Szelinához hasonló, szerencsés géneket örökölt sziámi-keverék volt, DE azon túl, hogy sokkal nagyobb volt Szelinél, más volt a bundája színe és a fejformája, volt még egy extra testrésze is. Na, mi? Bizony-bizony, a macska kandúr volt szép nagy csokibarna golyókkal… Pedig a „megtalálók” azt állították, lány…
Akkor még nem volt világos számunkra, hogy szándékos megtévesztés van a dolog mögött. Mondtam L. úrnak, hogy ez a cica sajnos nem az enyém, vigye vissza oda, ahol találta, lehet, hogy nem is elveszett, csak arra sétált, és majd hazatalál. Szomorúan visszakullogtam az autóhoz, és elhajtottunk. Még nem jártunk messze, amikor L. úr becses neje megint rám telefonált, hogy Ők nem akarnak ezzel a cicával foglalkozni, nem vinném-e magammal én mégis. Gyorsan átgondoltam a dolgot, és végül visszamentünk a cicáért, hogy akkor majd mi megkeressük az eredeti gazdáját. Akkor esett le az állam, mikor átvettem a cicát, és L. úr megkérdezte tőlem, hogy akkor most mi van a hirdetésben ígért jutalommal. Azt hittem, rosszul hallok. Aztán megadtam neki a választ, hogy én a saját macskámért ígértem pénzt, nem pedig egy hasonlóért, úgyhogy a jutalmat sürgősen felejtse el. L. úr végül egy nagy sóhaj kíséretében csalódottan becsukta a kaput, és hagyta, hogy elvigyem a macskát fizetség nélkül.
Ezután elkezdtünk kérdezősködni azon a környéken, ahol állítólag találták a macskát, de már esteledett, és senki nem tudott arról semmit, hogy kihez tartozhat a csodaszép sziámi-keverék kandúr. Így aztán hazavittem magamhoz, hogy ideiglenesen befogadom, csinálok róla plakátokat, hátha meglesz a gazdája. Alig értem haza a cicával, máris csörög a telefonom, a vonal végén a sziámi-keverék kandúr eredeti gazdája. Legnagyobb megdöbbenésemre azt történt, hogy miután én elhoztam L. úrtól a macskát, Ő odament az igazi gazdájához, hogy elmondja neki, tudja, kinél van az eltűnt cicája, és megadta neki a számomat. Majd onnan remélt jutalmat ezért az infóért, de persze a gazdi hamar átlátott a szitán, hogy itt egy aljas macskalopási játszmáról van szó, és Ő sem adott egy fillért sem L. úrnak.
Kiderült, hogy a cicát Mogyorónak hívják, és két kisgyerek sír az imádott házi kedvenc után. Aznap viszont még nem tudott eljönni a cicáért, ezért egy éjszakára nálam maradt. Kedves, dorombolós cica volt. Megetettem, kikeféltem a bundáját, és éjjel velem aludt a szobában. Persze Becky-t és Mamust külön helyen altattam aznap, mert nem akartam perpatvart. Meg aztán Mogyoró csak veszettség ellen volt oltva, azért sem engedtem Őket össze.
Éjjel aztán iszonyú nyávogásra ébredtem, kaparta az ajtót, az ablakot, fel-alá mászkált a szobában. Nem értettem, mi baja lehet. Felkeltem, beletettem az alomba, hátha az a baja, hogy dolga van. De beleszagolt, és azonnal kimászott. Pedig tiszta volt az alom, igaz, csak annyira, hogy ki volt takarítva belőle minden, amit Mamus és Becky előtte belepakolt. Ez ment úgy fél órán keresztül hajnali 3-kor. Végül arra jutottam, hogy mi van, ha nem felel meg Őméltóságának az alom, amiben érződik más macskák szaga, mert hiába tiszta, akkor is idegenszagú számára. Elővettem egy tiszta alomtálcát és teljesen friss almot szórtam bele. Ezzel megoldódott a probléma, azonnal elvégezte bele a dolgát, és újra békésen aludhattam reggelig.
Reggel pedig eljött érte a családja J. Mogyoró azonnal felismerte a gazdit, a két kisgyerek pedig boldogan ölelte magához elveszettnek hitt cicájukat. Szóval végül happy end lett Mogyoró története, hazakerült a családjához, a galád macskatolvajok pedig hoppon maradtak.
Csak az én történetem nem happy end, mert Szelina azóta is nagyon hiányzik :(. Ahogy a mellkasomon aludt, és úgy ébresztett, hogy a kis mancsával elkezdte finoman „pengetni” a fülemet. Ahogy játszott mindennel, és a nyomomban volt, akárhová mentem a lakásban. Ahogy szinte minden áldott este beleesett a fürdőkádba, mert mindig addig sétált a kád szélén, mikor fürödtem, hogy előbb-utóbb belecsúszott a kád vízbe. Ahogy mindig Ő volt az első a tányérnál, amikor kajaosztás volt. Ahogy mindenkit levett a lábáról, akár állatorvoshoz mentünk, akár Noé rendezvényre. És még hosszan sorolhatnám… Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Én is bízom benne, hogy egy szép napon visszakapom Szelinát. Addig meg remélem, hogy szeretik ott, ahol van, és jól bánnak vele.
Búcsúzóul egy kép Mogyoróról
és az utolsó képem Szelináról, amikor még az én cicám volt:
Szilvi
A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.