Almácska, ez a csöppnyi cica, egy újpesti lakótelep közepén, egy bokorból szaladt ki kétségbeesetten, épp a lábunk elé. Ösztönösen felkaptam, majd láttam, hogy a bokorban egy kutya rohangál ugatva, kergetve valamit. A kiscicát magamhoz ölelve azonnal a bokorhoz mentünk, ahol döbbenten láttuk, hogy egy másik picike cica fekszik élettelenül, véresen, széttépve a földön, és sajnos azonnal nyilvánvaló volt, hogy hozzá már későn érkeztünk.

Közben odaérkezett a kutya gazdája, akin semmiféle érzelem nem mutatkozott, amikor meglátta, hogy mi történt. Annyit fűzött hozzá, hogy a kutya nem szereti a cicákat és mindig is hajkurászta őket. Addigra több járókelő, ismerős is odajött megkérdezni, hogy mi történt és mindenki elszörnyedt egyrészt azon, hogy egy ártatlan kiscica ilyen kegyetlen módon halt meg, másrészt a gazdi közönyösségén, aki úgy közölte a történteket, hogy „a kutyám széttépett egy macskát”.

Még azok is, akik nem kimondottan állatbarátok, nem etetik a kóbor cicákat, nem tartanak állatot, is megrökönyödtek a gazdi hozzáállásán és a kiscica halálán, akinek esélye nem volt a kutyával szemben és sajnálkozva nézték a kezemben remegő, sokkos kicsit, ellentétben a gazdával, aki egy pillantásra sem méltatta és értetlenül állt a háborgó emberek között, majd egy bocsánatkérés, a részvét egyetlen szikrája nélkül elsétált.

Ez az eset egy felelősen gondolkodó kutyás gazda esetében, aki tudja, hogy a kedvence nem szereti a macskákat, megelőzhető lett volna a pórázon sétálással vagy az odafigyeléssel. Azon kívül a gazda felelőtlenségét jelzi még, hogy a saját kutyája is nagyon komoly sérüléseket szenvedhetett volna, ha egy kölykeit védő anyamacskával vagy egy vadabb kandúrral kerül összetűzésbe, természetesen ebben az esetben valószínűleg ő lett volna a leginkább felháborodva és bizonyára nem sétál el egyetlen szó nélkül.

A kiscicát természetesen hazavittük, egy ketrecbe, puha ágyba tettük. Kapott vizet és pépes konzervet, mivel nagyon picike, négy-öt hetesre tippeltük.
De sem a vízhez, sem a kajához nem nyúlt, csak remegett és meredten bámult maga elé. Semmi kommunikációra nem volt képes, nem figyelt hangokra, simogatásokra sem.

Természetesen elvittük orvoshoz, egyrészt aggódtunk a sokkos állapota miatt, másrészt a szeme miatt, amiről kiderült, hogy a menekülés közben valószínűleg belecsapódhatott egy ág a szemébe és megsértette. Az is mozdulatlanul viselte, amikor a kenőcsöt a szemébe kellett kenni.
Szívszorító volt látni ezt a picike állakát, aki nem volt képes egy lépést tenni a kajáig vagy az almos tálig. Másnap én tettem be őt a tálba, ahol szinte mozdulatlanul elvégezte a dolgát. Enni csak fecskendőből etetve tudott.



Három teljes nap telt el így, míg végül egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kinyúl a rácson és megtapicskolja a lábam és néz. Felnőtt ember létemre, elsírtam magam, olyan jó érzés volt, hogy ez a kis sokat szenvedett cica, végre kezd kinyílni a külvilágra.



Azóta napról napra jobb a helyzet, küzdünk mindketten. Én próbálom elnyerni a bizalmát, ő pedig próbál bízni bennem. Most már szépen eszik magától, használja az almot, belesimul a kezembe, sőt, dorombol is.

Megteszek érte mindent, amit lehet, próbálom elfeledtetni vele azt a szörnyűséget, amit átélt, hiszen először elszakadt a tesójával a mamájától, ketten próbáltak bújkálni a számukra rémisztő világ elől. Majd menekülnie kellett egy kutya elől, akinek a gazdája megelőzhette volna ezt a borzalmat, ha pórázon sétáltatja kedvencét. Ezek után pedig végig kellett néznie testvére esélytelen küzdelmét a kutyával szemben.



Bár jó úton haladunk, de még hosszú idő lesz, mire végre önfeledten játszani látom, ahogy egy ilyen korabeli kiscicának kellene. Az átélt borzalmakra valószínűleg még nagyon sokáig, ha nem örökké emlékezni fog. Kutyákkal való kapcsolatát valószínűleg örökre megbélyegzi ez az eset, az sem kizárt, hogy minden idegen állattól tartani fog.



Maresz