Július 4. hétfő is úgy indult, mint bármelyik másik. Morcosan, hétfősen, korán. Minden ugyanolyan volt, mint egyéb hétfőkön, leszámítva a látványt, ami az elsőként érkező gondozókat fogadta, akik minden egyes nap azért gyalogolnak/bicikliznek/autóznak/bkv-znak ki a 17. kerületi otthonba, hogy az ott élő több száz kis bundás-tollas lakót legjobb tudásuk szerint ellássák. Ha ez önmagában nem igényelne éppen elegendő állóképességet és lelkierőt, „szerencsére” időről időre akadnak lelkes jelentkezők, akik némi plusz izgalmat csennek a gondozók mindennapjaiba.

Ez a cikk mindazoknak szól, akik a felelőtlen döntésük végtermékeként rajtuk maradt kiscica-kiskutya alomtól, nevelhetetlen ebtől vagy megörökölt idős állattól kívánnak úgymond felelős módon megszabadulni. Mert ők is emberek, jó emberek, akik ugyan megtehetnék, hogy az állatokat az utcára teszik, sőt, a sufni mögött agyon is csaphatnák őket, vagy akár pénzt is áldozhatnának az állat életének kioltására egy műtőasztalon, de ők ennél sokkal jobb emberek! Ők felelősen gondolkodnak, és e szerint is cselekednek. Persze névvel, arccal felvállalni, hogy egy állatot magára hagyunk, vagy menhely gondjaira bízunk, ez már meghaladja az átlagember képességeit, kiváltképp, ha az akciót esetleg megelőzte egy telefonhívás is a menhelyre, a válasz pedig egy határozott „TELE VAGYUNK” volt.

Emberünk azonban nem adja fel – tudniillik nem szeretné kioltani az állatok életét -, és a nyakán maradt 3 kiscicát a mamájukkal együtt ketrecbe pakolja, irány a menhely. Ha nincs ott senki, nem lesz, aki visszautasítsa az állatokat, egyszerű, mint az egyszeregy. Internetre fel, cím kikeres, és már úton is van a kis meglepetéscsomag a Noé felé. Hősünk arca remeg az izgalomtól, hogy cselekedetével elkerülhető az értelmetlen halál, szállítmánya pedig délben már biztonságban és vidámságban várja majd az ebédet. Megérkezik a menhelyhez, sehol egy lélek. Kiszáll az autóból, csomagjától érzékeny búcsút vesz az otthon kapujában, majd dolga végezetten, diadalmas mosollyal az arcán hátat fordít, és megindul az autója felé. „Ma megmentettem 4 állat életét. Csíny letudva."

Az illető kívánsága azonban nem fog teljesülni, ez a csomag ugyanis nem ebédel. Ez a csomag reggeli lesz. Mindenki képzelje maga elé az alul műanyag, felül fém ketrecet, benne a három, átlag 20 dkg-s csöppséggel, akik érdeklődve pislognak ki a mami bundája alól a rácsokon. Hideg van. Sehol egy ember. A legközelebbi lakóház úgy 200 méterre. A kiscicák bátortalan csipogását senki nem fogja meghallani, ahhoz gyenge hangocska, hogy segítséget hozzon. Ahhoz viszont éppen elég erős, hogy a kutyák meghallják. Azt hiszem, mindenki fel tudja mérni, mennyi volt a túlélési esélye a három kiscicának szemben néhány éhes, nem feltétlenül macska-kompatibilis kutyával egy olyan ketrecben, amit nem túl komplikált kinyitni, de még ha a zárral meg is gyűlne a kutyák baja, a rács sajnos nem arra van kitalálva, hogy védtelen, apró állatoknak nyújtson biztonságot egy (vagy több) támadó kutyával szemben.

Remélem, az illető olvassa ezeket a sorokat, mert most jön a java. Te, aki úgy gondoltad, így lesz a legjobb, te belegondoltál abba, hogy a tetteddel megpecsételted azoknak a kiscicáknak az életét? Próbáld elképzelni, ahogy hatalmas négylábúak közelednek, vicsorogva, éhesen, akkora kitárt állkapcsokkal, mint a te egész tested… Próbáld elképzelni, mit érezhettek, amikor a kutyák hozzávetőleg másfél perces küzdelem árán megszabadították a ketrecet a rácsoktól. Érezd azt a fájdalmat, amit átélhettek, mert valószínűleg sokat szenvedtek… Próbáld elképzelni azt a pillanatot, ami az utolsó volt nekik. Halálra ítélted őket. A jónak hitt döntésed erőszakos halált eredményezett.
A reggeli akciód eredménye: 3 széttépett, halott kiscica, akiknek esélyt adhattál volna az életre, ha gondolkodsz, ha segítséget kérsz átgondolatlan lépések helyett. Egy halálra rémült anyacica, aki a fáról volt kénytelen végignézni, ahogy kicsinyeivel végeznek a kutyák. Megérte?

A mamacica a Hope/Remény nevet kapta, mivel nem számítottunk túlélőre a hétfő reggeli tragikus felfedezés után. Hope riadt, bár érthetetlen módon még mindig bízik az emberekben. Dorombol és bújik. Mivel még szoptatott, úgy gondoltuk, eljuttatjuk őt néhány rászoruló kiscica mellé pótmamának. Hope-ot azonban annyira megviselte babái elvesztése, hogy nem közeledik, és nem szoptatja az új kicsiket. Valószínűleg érzi, hogy nem az övéi.

A fenti történet álljon tanmeseként mindenki előtt, annak ellenére, hogy sajnos semmi meseszerű nincs benne. Vegyük tudomásul, hogy az állatokért felelősséggel tartozunk, még abban a pillanatban is, amikor épp lemondani készülünk róluk. A fenti történet főhőse– akár hihetetlenül hangzik, akár nem – akár 2 évet is kaphatna, amit tett, az ugyanis bűncselekmény. Mit tehetett volna még? Ivartalaníttathatott volna időben, vagy időn túl, akár az utolsó órában is. Tudomásul vehette volna, hogy az állatotthonok nem kényelemből teszik ki a „MEGTELT” táblát. Meglátogathatta volna a menhelyet nyitvatartási időben akkor is, ha várhatóan visszautasítják a kiscicák azonnali elhelyezését. Befogadhatta volna a kiscicákat, és kérhetett volna segítséget a gazdikereséshez, vagy feltehette volna őket várólistára. És igen, akár agyon is csaphatta volna őket a sufni mögött. Bármelyik megoldás humánusabb lett volna, mint amit végül tett. De ami a legszomorúbb, hogy valószínűleg tényleg azt gondolja, hogy mindent elkövetett azért, hogy a kiscicák hosszú, boldog életet élhessenek majd. Sajnos óriásit téved, ráadásul büntetlenül, a gyász viszont, a csalódás és a keserűség ismét a Noé családnak jutott osztályrészül.

A kiscicák a cikk megírása alatt a Félelem, Fájdalom és Szomorúság neveket kapták. Legyetek boldogok a szivárványhíd túloldalán!

Ági